Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-11-09 / 19. szám
1919. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 125. oldal. dac és áldozatkész fölemelkedés. Mind megtaláljuk benne: az értelmieket a lángész, az erkölcsieket a fenség magaslatán. Csak egy hiányzik: a csüggedés. Ez szolgáltatja megoldását annak a látszólagos ellenmondásnak is, mely a békét követelő s majdan a harcra buzdító Tisza között mutatkozik. Világos feje és hazájáért aggódó szive eléjök áll a harckeverőknek, de amikor már nem a jó tanács, csak a bátor tett, az ősi felbuzdulás segíthet még talán nemzetén, kardot köt maga is, hogy a magyar jövőért magyar karral és magyar becsülettel verekedjék. Elvégeztetett. A gigászi Végzet a Vakság és Gonoszság fúriával rohanta meg, hogy megdicsőítse, amidőn lesújtotta. Gyilkosai, kiknek ha nevét nem is, de lelkét ismerjük, azt hitték, hogy benne a magyar erkölcsöt, a magyar erőt, a magyar jövőt döntik le. Azoknak a nagy államférfiaknak sorában látja immár, kiket az angol királytevő szavának módján nemzettevőinknek nevezhetünk, mert népünket ők keltették új életre, ők tették újra nemzetté, ők fejtették ki nemzeti életét és ők biztosították jövendőjét. Széchenyi, Kossuth és Deák mellett látjuk, kiknek dicsősége is, épp mint az övé, az egy Deákot kivéve, igazi magyar dicsőség: gyászfátyolon keresztül ragyog szemünkbe. Tisza István az új Magyarország erejét, mint magyar erőt, először vetette súllyal a világpolitika mérlegébe. Katasztrófánk rémségei után és bújában most jöttünk először össze nemzeti ünnepre. Tisza Istvánnak nagy és gyászos emléke gyűjtött egybe bennünket. Ünnepének gondolatát a mély és olthatatlan kegyelet mellett talán nemzeti érzésünk vagy ösztönünk sugallóba: hogy az ő egyenes utján, az ő örök füzével, az ő kitartó munkájával, az ő lelki tisztaságával és az ő rendületlen hitével kell keresnünk a szabadulást és feltámadást. Tőle pedig ne búcsúzzunk, hanem inkább marasszuk meg belőle közöttünk mindazt, ami megmaradhat. És ne is azzal végezzük, hogy: Isten veled! hanem azzal, hogy: Isten velünk I Tanulóifjúságunk élelmezése. Múlt alkalommal már megemlékeztünk arról a szomorú helyzetről, melyben tanintézeteink fenntartása a legnagyobb aggodalmakra ad okot egyházkerületünk elnökségének. Felhívtuk egyházkerületünk lelkészeit az áldozatkészség felkeltésére és a gyűjtés megindítására. Most e súlyos probléma egyik speciális oldalára hívjuk fel lelkésztársaink figyelmét azzal, hogy közöljük püspök úrnak négy nagyobb egyházközségünk lelkészeihez intézett levelét. E levél értelmében Czeglédy Sándor, Pongrácz József, dr. Vass Vince theológiai és Szűcs Dezső főgimnáziumi tanárok el fognak menni ezekbe a gyülekezetekbe és reméljük, hogy olyan megértésre találnak, mely meg fogja könnyíteni köztartásaink fenntartását. De a megindított mozgalom csak akkor járhat eredménnyel, ha minden lelkésztársunk kivétel nélkül magáévá teszi az ügyet és átlátja, hogy iskoláink érdekében most valamennyiünknek fáradni és munkálkodni kell. Felhívjuk tehát egyházkerületünk összes lelkészeit, hogy a maguk gyülekezetében igyekezzenek híveink áldozatkészségét felébreszteni és köztartásaink részére, melyek a legnagyobb anyagi nehézségekkel küzdenek, természetbeni adományokat gyűjteni s azokat valamilyen alkalmatossággal Pápára eljuttatni. De ezenkívül is múltkori felhívásunk érdekében minden erejükkel törekedjenek a hitbuzgóságnak és az adakozó léleknek iskoláink érdekében oly mérvű felkeltésére, hogy az messze világító pozitív tettekben nyilvánuljon meg. — Püspök úr levele : Nagytiszteletü Lelkész Úr! Szinte leküzdhetetlennek látszó akadályok állottak előttem, amikor a tanácskormány bukása után tanintézeteinket átvettem. Főiskolai pénztárunk mérlege egyenesen kétségbeejthetett volna. Az egyik oldalon hadikölcsönkötvényekből és más értékpapírokból álló iskolai vagyonunk, mely után a szelvények be nem válthatósága miatt ez idő szerint semmi jövedelemre nem számíthatunk, a másik oldalon az a hallatlanul megnövekedett kiadás, melyet iskoláink fenntartása megkíván. Mégis átvettem intézeteinket és megnyitottam köztartásunkat azért, mert Istenbe vetett hitem azt diktálta, hogy az az egyházkerület, mely híveinek önkéntes áldozata és lelkesült hitbuzgalma segítségével ezeket az intézeteket megteremtette és eddig fenntartotta, nem válhatik meg e drága örökségtől, sőt inkább minden erejét oda fogja adni, hogy a fenyegető enyészet karjaiból kiragadja és talpraállítsa őket. Minden reményem Istenen kívül hivéink hitbuzgalmába és áldozatkészségébe vetettem. Nem tudtam és ma sem tudom hinni, hogy híveink nem lennének méltók őseink erényeihez. Meg voltam és meg vagyok a felől győződve, hogy ez az erőforrás: kálvinista népünk hagyományos hithűsége és áldozatkészsége, mindenkor rendelkezésemre fog állani. Nem fordultam eddig ehhez az erőforráshoz, mert az a meggyőződésem, hogy ez olyan szent forrás, amelyet őrizni és táplálni kell nagy veszedelmek idejére s amelyből csak a végső szükség esetén s a legszentebb cél«kra kell és szabad meríteni bőségesebben. Most súlyos időkben és mindnyájunknak közös kincsét képező szent cél érdekében szeretettel és bizalommal fordulok a...................-i szent gyülekezet tagjaihoz, mint kedves atyámfiáihoz az Úr Jézus Krisztusban és kérem az Úrnak nevében, hogy legyenek segítségemre abban a nagy munkában, melyet hivatásomból vett kötelességemnél fogva magamra vettem, hogy t. i. iskoláinkat a nehézségek viharán “épségben átvezethessem. Semmi kétségem sincs az iránt, hogy az az áldozatkészség, melyet hitükért mindent feláldozó őseinktől szent örökség gyanánt vettek át, diadalmasan tesz bizonyságot magáról és messze vilá-
