Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-10-26 / 18. szám
F&sSm Harmincadik évfolyam. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 18. szám. Pápa, 1919 október 26. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. I=! MEGJELENIK IDŐKÖZÖNKÉNT, A FELMERÜLŐ SZÜKSÉGHEZ KÉPEST. I=s *% Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők, ö A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. o Iskoláinkért. Azok után a mindent alapjában megrázó megpróbáltatások után, melyeknek szomorú következményei még csak ezután bontakoznak ki a maguk pusztító hatásában, egyházkerületünk elnöksége erőt és reménységet mentve a múlt dicső erényeiből, a legnagyobb erőfeszítéssel arra törekedett, hogy amink volt, amit az ősök hitének gazdagsága örökségül hagyott, azt megtartsa s ha talán megtépeíten is, de kiragadja az enyészet reánk zúdított örvényéből. El kell ismernünk, hogy sokat, nagyon sokat remélő hit, Istenben bizakodó szilárd akarat, intézményeink iránt való szinte Önfeledt mélységes szeretet kellett ahhoz, hogy egyházkerületünk elnöksége megküzdjön az eléje tornyosuló anyagi nehézségekkel és kimondja, hogy iskoláinkhoz: íheol. akadémiájához, főgimnáziumához és nőnevelő-intézetéhez rendíthetetlenül ragaszkodik. De tette ezt abban a biztos tudatban, hogy elhatározása mögött egy szivvel-lélekkel ott áll az egész egyházkerület minden rendü-rangu tagja, tette ezt azért, mert a lélek indításánál fogva máskép nem cselekedhetett, mert a siralmas jelenben is méltó akart maradni a fényes múlthoz és hozzá akart járulni egy jobb jövő lerakásához. Bármi történjék is iskoláinkkal a jövendőben, az, hogy szükségünk lesz új lelkészgenerációra, hogy egyházi életünk csak úgy állhat meg, ha magunk a mi igényeinknek és szükségleteinknek megfelelőleg nevelünk részére lélekkel telített lelkipásztorokat, az feltétlenül bizonyos. Saját nevelésű lelkészek nélkül- az egyház sem állhat fenn. Viszont ahhoz, hogy papnevelő intézetünk megfelelő lelkületű szukkreszcenciát kaphasson, elengedhetetlen egy középiskola fenntartása s őseink is nagy bölcsen épen azért állítottak fel gimnáziumokat, hogy a lelkészképzést jó előre, a növekedő ifjúnál megkezdhessék. Ha pedig arra gondolunk, hogy a kritikus időkben különösképen, de egyébkor is, milyen fontos szerepet játszhat az egyházi életben a női szív hitbeli fogékonysága és nemes érzésekben való gazdagsága s hogy a jövőben fokozottabb mértékben kell merítenünk ebből a természetes gazdagságból, akkor nyilvánvaló, hogy nőnevelő intézetünk fenntartása is létérdekünk és kötelességünk. De egyházkerületünk elnökségének minden erőfeszítése, minden buzgalma hiábavaló, ha mi mindnyájan át nem érezzük az intézeteink fenntartásának elengedhetetlen szükségességét, ha minden erőnkből nem törekedünk arra, hogy ezek az intézetek a kívánt célt el is érhessék, meg is valósíthassák. Minden hozzájuk való ragaszkodásunk, minden szó, mely fenntartásuk mellett elhangzik, üres érzés és üres gondolat marad, ha áldozatkész szívvel nem mutatjuk ki azt, hogy valóban akarjuk, hogy éljenek. Felkérjük tehát elsősorban egyházkerületünk lelkészi karát, hogy munkálja annak a felelősségteljes, áldozatkész érzésnek a felébredését, mely ezeket az iskolákat létrehozta s közülük kettőt évszázadokon át állami támogatás nélkül fenntartott. Állami életünk súlypontja ma Dunántúlra helyeződött, egyetemes egyházi életünk rekonstrukciója terén is kiváló szerep vár a Dunántúlra. Ezt a nagy nemzeti és egyházi szerepet nagy mértékben köszönhetjük iskoláinknak, melyeket mindig féltő gonddal őriztünk. A jövendő nagy feladatainak a végrehajtásában csak úgy állhatunk meg s csak úgy lehetünk méltók örökségünkhöz, ha iskoláink fenntartását elemi kötelességünknek tartjuk. Ébredjen fel a múltak erényeiből oly sokat
