Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-04-05 / 14. szám
104. oldal. DUNÁNTÚL! PROTESTÁNS LAP. 1919. Hit a jövendőnkben. Bár sokszor gondoltunk rá, sokat irtunk és beszéltünk róla, mégis váratlanul éri egyházunkat a nagy változás. Félig fölkészületlenül állunk a rendkívüli feladatok előtt: berendezkedni a teljes önnállóságra, megoldani a gyermekek vallásos nevelésének a kérdését, összetartani az omladozó gyülekezeteket és biztosítani az evangélium hirdetőinek kenyerét. Amit eddig csak néhány pesszimistának tartott előrelátó ember mondott, egyházi hivatalnokok százainak a kenyér nélkül maradása az ajtó előtt áll. Lehet, hogy nem merült teljesen feledésbe az a régi, néhány hetes ígéret, hogy az alsó papságról föltétlenül gondoskodni fognak, bár ha feledésbe merült volna, nem lehet rajta csodálkozni. A forradalom szekere gyors tempóban halad. A forradalmi kormányra olyan óriási, milliók életére döntő fontosságú feladatok várnak, hogy nem lehet tekintettel arra, ha néhány száz lelkész-család existenciája összeomlik, mert ma csak a kenyeret, megélhetést biztosító produktiv munkát honorálják. Ha gondolnának is reánk az ország sorsának az intézői, a legtöbb, amit várhatunk, hogy megnyitnak esetleg más pályát az esetleg fölöslegessé váló lelkészek előtt. Magunknak kell a sorsunkról gondoskodni, ha az evangélium hirdetői akarunk maradni. A jövendő felől nem aggódom. De az átmeneti időt, amíg a mi elhelyezkedésünk az új társadalomban meg nem történik és a világ rá nem jön arra, hogy reánk szüksége van, nagy önfeláldozással tudjuk csak átélni. Általános meggyőződéssé kell válni a lelkészek köztudatában, hogy sehol sem szabad egyetlen gyülekezetnek sem lelkipásztor nélkül maradnia csak azért, mert a gyülekezet kicsiny, vagy szegény. Ahol a hívekben az egyházhoz való ragaszkodás érzése nincs meg, ahol „nem kell a pap“, ott nem tehetünk egyelőre semmit. Gondunkat és figyelmünket leköti azoknak a gyülekezeteknek a sorsa, ahol nem lelki, hanem anyagi zavarok vannak. Ezeknek a sorsa nem lehet a pusztulás! Kell lenni olyan eszközöknek, amelyek egy átmeneti idő nagy megpróbáltatásait nem engedik egyetlen olyan ref. egyházközségre sem megsemmisüléssé válni, amelyik önmaga nem akarja megszűnését. Legfőbb ideje, hogy végre konkrét alakot öltsön az a terv, amit e lapban a „kenyér szocializálásáról“ olvastunk. Ez a legelső módja a segítésnek: egymáson segítsünk. Vannak és lesznek talán lelkészeink, akik előtt nyitva áll a legnemesebb és legboldogítóbb kötelességnek az útja: megmenteni egy lelkésztestvérét a nyomortól, vagy attól, ami még ennél is rosszabb, hogy a lelkipásztori pályától búcsút vegyen és egy gyülekezet ma pásztor nélkül maradjon. Azok, akiknek többjük van a mindennapi kenyérnél, akiknek nagy és összetartó gyülekezetük a biztos megélhetésen kivül nélkülözhető jövedelmet is biztosít, nézzenek szét és lássák meg, hogy testvéreik s maga az egyház kérnek és várnak segítségét. Tisztáznunk kell, hogy önnön erőnkből mire vagyunk képesek s hogy kik, mikor és mivel segíthetnének a végveszélyben levő gyülekezeteken és lelkészeken. Lehetetlen, hogy mi, akik társtalanul állunk az egész világon, ridegen el tudnánk zárkózni egymás elől és az elárvuló gyülekezetek és a nyomor szélén álló lelkészek panasza ne verné föl minden lelkész szivét a segítés, szerető megosztozás munkájára. Gyülekezeteink u. n. adózási viszonyait is rendezni kell és ezt is az egyetemes egyház nagy életérdekeivel kell kapcsolatba hozni. A vagyonosabb gyülekezetekben föl kell ébreszteni a kis gyülekezetek iránti kötelességeknek, a szolidaritásnak az érzését. Rendkívüli súlyos mulasztást követtünk el a múltban, hogy az adakozást csak az illető gyülekezet szűk érdekei szerint intéztük és hiányzott belőlük minden missziói szellem ezen a téren. Ma nagy áldásait tapasztalnék, ha gyülekezeteinket szoktattuk volna arra, hogy távoli missziókra adakozzanak. Most nehéz munka lesz belevinni a közérdeklődésbe más gyülekezetek, távoli célok szolgálatát. A vagyongyűjtés és tőkeszaporítás ambíciója sok gyülekezetünkből kiszorította a másokért való áldozásnak azt a szellemét, ami nélkül ma nem élhetünk többé. Tudom, hogy egy új, más gyülekezeteket szeretettel segítő áldozatkészségnek a szellemét milyen nehéz munka bevezetni, de lehet és kell tenni valamit, csak jóakarat legyen a lelkészekben. Személyes érintkezés, pásztori látogatások alkalmával egyszerű szavakkal le kell Írni a szegény gyülekezetek helyzetét s ahol a szivet megnyertük, ott az erszény is megnyílik. Minden gyülekezetben más eszközökkel és több-kevesebb idő alatt, de mindenütt el lehet érni valamit. • Szándékosan nem szólok az egyetemes egyház rendelkezésére álló közvagyonról. Végeredményben nem kell kétségbe esnünk akkor sem, ha átmenetileg a lelkész! pálya nem biztosítaná is megélhetésünket és időnk nagy részét más munkával is kellene eltöltenünk. Lehet, hogy meg kell keresnünk a kenyerünket valami „produktiv“ munkával, magántanulók tanításával városon és földmiveléssel falun. Lehet, hogy minden testvéri összetartásunk sem tud többet tenni, mint hogy az idős és a teljesen arra szoruló, hajléktalanná vált lelkészeket fölkaroljuk és át kell esnünk azon az erőveszteségen, hogy sokan kölön foglalkozást keresnek. Bármikép alakuljon is a sorsunk, az az egy bizonyos, hogy elsősorban az evangélium hirdetői maradunk. Ha elválik egymástól az evangélum hirdetése és a kenyérkereset, mindig az utóbbi lesz reánk nézve a mellékfoglalkozás. Büszkék leszünk, hogy Pálra gondolhatunk, aki nemcsak sátorkészítő volt. A jövőben lehet minden bizonytalan, csak az az egy nem, hogy az evangéliom hirdetői nem fognak hiányozni a világból SOha-SOha I Bereczky Albert.
