Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-04-14 / 15. szám
70. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1918 tudtunkra, hogy merre és miként menjünk, hogy kereskedő hajónk lelki élelmiszer rakományát éhező embertársainkhoz juttathassuk és a lélek örök kincseit az örök élet partjaira vihessük . . . Ebben a tekintetben lelkiismeretünk eszményképe megegyezik Pál apostoléval. Mi is Istent hívjuk tanúbizonyságul a mi lelkünkre (II. Korinth 1 :23), hogy lelkünk iránytűjét Isten közelségében tartván, abban gyakorolhassuk magunkat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismerettel járjunk mind az Isten, mind az emberek előtt. Mert keresztyén lelkiismeretünknek nyugalmát, jézusi irányt nem az emberek előtt való csaló látszat, hanem az Istenhez való közelség ad. „Derék“ református ember erre igen nagy gondot fordít/ ,Megértettek-e mindenben ? ’ Meg. „Mint „derék“ reformátusok mi is abban gyakoroljuk magunkat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismerettel járjunk mind Isten, mind ember előtt.“ Prédikáló vezérkari ezredes. Régi Ígéretemnek teszek most eleget. A „Dunántúl Protestáns Lap“ egyik szeretve tisztelt munkatársa, még a háború második évében megkért, hogy Írjak le egy harctéri kálvinista istentiszteletet, ami a valóságnak megfelelőleg akkoriban ritkaság számba ment. Azóta már sok idő telt el. Mi sem maradtunk a régiek . . . Szivünk is kérgesedéit, lelkünk egykor oly finom, tiszta érzékeny húrjai is mintha lankadtak volna s a rugalmasságukat megtörte a harcizajok kíméletlen idegessége. S milyen csudás, milyen áldásos, egy-egy újabb alkalom, midőn az a durva kéreg kezd ismét eltűnni, az a lehangolt húr kezdi ismét régi érzékenységét visszanyerni. Ha soha nem vállaltam volna a fentebb említett feladatra kötelezettséget, akkor is ceruzát ragadnék s hazánk protestántizmusa elé tárnám azt az eseményt, amely egész bizonyosan a nagy világháború alatt most történt meg először. Ezredparancsnokunk R. vezérkari ezredes úr, ki kálvinista magyar ember, tegnap délután egy altisztet kerestetett, ki ismeri és jól énekli a zsoltárokat. Töprengtünk, kíváncsiskodtunk: vájjon miért ? És a legnagyobb csodálkozásunkra s igen sokaknak legnagyobb megértő örömére megtudtuk, hogy vitéz ezredesünk, mivel nem tudott protestáns papot kapni, a nagy ünnepekre való tekintettel maga akar kálvinista istentiszteletet tartani. És megtörtént, amit talán magam is kétkedéssel olvasnék, ha nem lettem volna jelen. Nem fogom elfelejteni soha, de sokan nem felejtik el mások sem azt a kissé borongós nagypénteki délelőttöt, amelyen az ezred tekintélyes számú protestáns legénysége ereszkedett le az örök havasok, komor, sziklás hegyoldalából egy kristályosán ragyogó, csobogó patak tavaszt hirdető zöld völgyébe, melynek közepén oly barátságosan, harmónikusan egészítette id a képet egy fekete terítős, egyszerű deszka asztal. .. Áll a kis sereg s figyelmesen/ katonásan néz a hegyoldalról leereszkedő ezredes felé, s csudálkozik azon, hogy a pap még mindig nincs itt. De csakhamar megtudják ők is, megérzik ők is a nap nagy jelentőségét. Meghatott arccal áll meg szeretett ezredesünk az egyszerű asztal előtt s a kezét a reá helyezett ének- és imakönyvekre téve erőteljes és mégis oly szelid hangon szól : „Fiuk, mivel nem kaptunk papot, magunk tartjuk meg szokásaink szerint az istentiszteletet“. Nem tudnám leirni az érzést, nem tudnám lefesteni az arcokon tükröződő hatást, amit e szavak keltettek, — oly igaziak, oly ritkák ... És már zeng is az ének: „Te benned- biztunk eleitől fogva“ — s oly buzgón, oly hatalmasan talán még soha sem szállt zsolozsma az Egek Urához, akihez közelebb éreztük magunkat, mint valaha. Az ének a hegyektől visszaverve, százszorosán erősítve betölté a völgyet s még talán az is leborult hallatára, ki Istent soha nem ismert. És hangzott az imádság — ezredesünk ajkáról s százak szive, lelke követte azt tisztuló érzéssel oda, ahol meghallgattatást talált. Annak szavára, akinek parancsára ágyuk, fegyverek ezrei nyíltak tűzre s ontották a halált, most a béke honának, egének kapuja nyílt meg s árasztott életet, erőt a halál birodalmába. És harsogott a beszéd . . . Szeretném a maga teljességében leközölni, de nagyon megterhelném az ujsághasábjait s így csak vázolnom kell : őseinkre irányította tekintetünket s az ő példájukat hozta fel követendő példaképpen, kik hazájukat, hitüket erős vészek és csapások között megőrizték s áldozatot nem kiméivé küzdöttek fennmaradásáért. Idézte az imádság szavait: „Imádandó vagy te Krisztus, hogy kész valál meghalni az igazságért“. Ezt Ő mondotta, vájjon nem kötelességünk-e Őt mindnyájan követni e tekintetben is ? És tovább „Én is találkozhatom Judásokkal és hasonló gonosztevőkkel.“ A gonosztevő az, aki az igazságért való küzdelemben ellenünk tör. A román, az olasz, ami igazi gonosztevő ellenségünk, ki barátságban volt velünk s szövetségesként élt mellettünk s álnokul, önzőén, Judásként eladott, megtámadott bennünket. Judás nem maradt büntetés nélkül — ők sem maradtak és maradnak. Ne gondoljátok, hogy kicsinyek és erőtlenek vagytok. „A szikla porszemekből áll, dacol a mindent romboló viharral, a kötél kis fonalakból van összetéve s mégis mily erőt fejt ki. Ti is porszemek — igazi hazafiak — együtt alkotjátok a hatalmas magyar nemzetet, kiknek hitén, erején megtörik az álnokság s kiknek harcai elhozzák az ellenbünhődését s nekünk a diadalt. Vörösmarty igazi magyar költőnkkel nekünk is el kell mondanunk távoli hazánkra gondolva : „Érte élnünk és halnunk kell“. Egész beszéd alatt önkénytelenül Bethlen Gáborra gondoltam, aki heves harcok közepette a táborba maga köré gyűjtötte és hittel erősítette katonáit. Azt hiszem, nem volt közöttünk senki, aki e
