Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-04-07 / 14. szám
66. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1918 rette volna a dunántúli ref. és ág. ev. kát erősíteni. A mi püspökünk volt Séllyei István, aki Pozsonyban gályarabjelölt ref. prédikátortársaival szállásáról könynyes szemmel nézte, amint a lutheránusok tőlük elszakasztatván néhány órákig tömlőében hevertettek, „délután három órával onnét kihozatnak, hajókon a Dunán, szekerekre rakatván a környül álló népnek keserves sirási között elvitetnek széjjel a várakba“. (Kocsi Csergő Bálint.) Könnyei vájjon csak a pogány kinzatásoknak szóltak-e, nem volt-é köztük a vádolás cseppje is, hogy az atyák, bár itt, Dunántúlon a földesúri önkénynek kitett kicsiny gyülekezetekben egyedül az örök összetartás lett volna észszerű, elváltak egymástól? Séllyei István, a te könnyeid azt is mondták, hogy ha a dogma betűi miatti különválás, szeretetlen disputálás nem lett volna, ti a pozsonyi vértörvényszék elé talán nem is jutottatok volna. A Golgothán a fény, a szenvedésben a megdicsőülés ! Igen, mig másutt tovább disputáltak, itt a hallatlan szenvedések közt megtanulták egymást szeretni és megsiratni. Templom volt ez a szeretet, honnét Krisztus kötele verte ki a békét eladó betűket. A mi nagy emberünk, professzorunk, püspökünk volt Tóth Ferenc, aki a „Túl a dunai a ref. püspökök élete“ c. műve 40. lapján így ir: „(Beythe István) a Tsepregi kollégium előtt is sok Evangélikus Tudósokkal disputáit a Luther tudománya ellen (t. i. annak csak azon része ellen, melyről való meg nem edgyezhetés megsirathatatlan kárt tett a két Ekklésiának és amelyről könnyen meg is edgyezhettek volna s meg is lehetne edgy ezni.)“ Sok helyütt elitéli ama disputálásokat, melyekkel ref. és lutheriek egymást gyöngítették. És nem a mi nagy emberünk volt-é Vámosi Pap István, akit a vallási egyesülésről Írott munkája miatt ki akartak lelkészi állásából csapni; de e szégyenletes cselekedettől megóvták hagyományai kerületünket, úgy, hogy V. P. I. nyugodtan nőhette ki magát dunántúli református nagysággá ? És nem a mi nagy prédikátorunk volt-é Kiss Ádám, aki egyik beszédében így ir: „Zajogtok az aprólékos hitágazatok felett, azoknak parányi sérelmükért gonosz buzgósággal felforrotok és nagy őrizet alatt álló vallástok mellett vallástalanok vagytok“. A mi püspökünk volt Nagy Mihály, aki, bár tiszteletreméltó, de nem legelső rendű okok alapján szükségesnek tartotta a Éelvét hitvallás kinyomatását, a mű előszavában elsőrendű nézeteit így fejezi ki: „A Jézusi evangéliom és apostoli Írások eredeti szel/■ lemét támadná meg egyenetlen harccal, aki bármely hitvallási könyvnek hittant szabályozó bírói tekintélyt adna, azt hivén, vagy másokat elhitetni akarván, hogy hitvallási könyv hiányában az egymástól eltérő vélemények hullámzása azonnal elenyésztet minden kér. hitegységet és végromlására juttatja Krisztus anyaszentegyházát a kebelezett különböző hitfelekezetekkel együtt. Ez volna azután a hitvallásimádás — Simbololatria, — mely megköfhé amaz isteni nagybecsű adományn ak, az észnek vizsgálati szabadságát, mit hitünk szent könyve sem tilt meg“ stb. És nem a mi püspökünk volt-é Antal Gábor, a józan vallásnak „teljes egész életemben“ hirdetője, aki, hogy mennyire szabadelvű volt, mutatja az, hogy örömmel tette magáévá a pápai templomban sok éven át használt Kis Gábor-féle urvacsorai kérdéseket, mutatja egyebek között a Kocson, 1902 szeptember 13-án az egyházkerületi lelkészértekezleten a szabad vizsgálódásról mondott hatalmas beszéde, amelyből csak egy mondatot idézek: „A protestántizmusnak állandó, változhatatlan alapja a bibliában foglalt, kijelentett istenige, a Krisztusban megjelent Evangéliom ; de amelynek életet a szabad vizsgálódás folytán kialakult egyéni meggyőződés, az erős egyéni hit ad ?“ És vájjon szabadelvüsége akadályozta-e őt a mostani lelkészgeneráció legnagyobb részének felszerelőjét abban, hogy mindvégig kegyes, emberszerető, hazai és szlavóniai missziónk atyja és püspőkkortársai között a legtévékenyebb, a legnagyobb, boldog emlékezetű legyen ? Bizonyára még sok ily díszes dunántúli hagyományt tudnak idézni azok, kiknek egyházkerületünk történetében nem oly semmi az ismeretük, mint az enyém. — És vájjon az Antal Gábor tervének, munkáinak osztályosai, a mostani püspök és főjegyző nem osztályosai-e lelkének is? Az 1916. évi papszentelésen örömmel jegyeztem föl a felszentelendőkhöz. „Legyen hitetek“ textussal intézett püspöki beszédéből : „A hitvallás értékesebb a napi divatos eszmeáramlatoknál, de, ha zsarnoki önkénnyel mindenki lelkére rá akar nehezedni, nagyon sok ellenséget szerez a hitnek“. A 400-os jubileumon tartott templomi beszédében is a tanárkodásban töltött élet tudományosságával hirdeti a püspök: „Ha választ akarunk adni arra a kérdésre, hogy mi tulajdonkép a reformáció, mindenekelőtt egy téves véleményt kell kiküszöbölnünk gondolkodásunk köréből. Az emberek gondolatvilágában nagyon mélyen vert gyökeret az a felfogás, hogy a keresztyénség nem egyéb, mint hittételeknek szépen kiépített rendszere. Nyilvánvaló pedig ugy-e bizony, hogy ez nagy tévedés? Mert ugyan mondjátok meg, hogy vájjon az, aki legelőször hirdette Isten evangéliomát, tr i. az Ur Jézus Krisztus, hittételekről beszélt-e ?“ stb. Ugyanott az egyházi főjegyző is tudományos erővel állapítja meg a reformáció alapgondolatai között: „Az egyházi tantételek koruknak termékei; az embernek mindig vissza kell térni ahhoz a forráshoz, mely nem időbeli, hanem örökkévaló magához az Isten igéjéhez“. Talán megbocsátanak nekem a püspök és főjegyző urak, hogy szerénytelenül az ő beszédeikből vett idézetekkel is bátorkodtam bizonyítani sajátos hagyományainknak napjainkig lenyulását. Szenvedésben a többi kerület nem ért utói bennünket s a szenvedések égették bele lelkűnkbe azt a józan keresztyénséget, mely a Krisztushoz ragaszkodást szelíden a haladó ember fölvilágosodásával egyesíti; ez egyesülésben a hitvallásnak tisztes
