Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-12-29 / 52. szám
52. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 231. oldal. tanácsával; mint simítja e! a gondok által húzott barázdákat a férj homlokáról, mint törpülnek el a hegyeknek látszó nagy gondok csekély halmocskákká a szeretet, a kölcsönös egyetértés által. De milyen megfordítva lessz mindez, ha a házastársak között nincs meg a kölcsönös szeretet, nincs meg az egyetértés. Nem akarom felemlíteni a legnagyobb emberi társadalmat az államot, midőn az uralkodó és tanácsosai egyetértve munkálják a népek és nemzetek boldogságát, mert nem ez a célom. Nem erre lettem felhíva, hogy fejtegessem, hanem igenis arra, hogy „a lelkész és tanító a társadalmi téren“ cimü értekezésemet olvassam fel. Tudom, hogy nagy fába vágtam fejszémet, de bízom kartársaim szives elnézésében s belátják azt a tagadhatatlan igazságot, hogy minden ember olyan kalappal köszön, amilyen van neki, minden ember úgy beszél, ahogyan érez, ahogyan tud. Ilyen fenntebb említett társadalom a hívek gyülekezete az egyház is. Itt kell különösen a kölcsönös szeretet annyival is inkább, mert édes Idvezítőnk is megmondotta: „arról ismernek meg mindenek, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek“. Az egyházvezető férfiak között van a legnagyobb szükség a szép egyetértésre. Minden mellékgondolat nélkül ismerjük el, hogy nehéz, de szép hivatása van a lelkésznek éppen úgy, mint a tanítónak a társadalmi téren is. Szerény véleményem szerint a lelkész ne csak a szószéken, a temetésen, a sákramentomok kiszolgáltatásánál legyen lelkész, hanem kell, hogy lelki atyja legyen a népnek kint az életben is. A tanító necsak az iskolában legyen tanító, hanem kell, hogy az legyen az iskolán kívül is. És, ha gyülekezetben levő lelkész és tanító között meg van a szép egyetértértés, a kölcsönös tisztelet, annak a gyülekezetnek, mint a „Libánon cédrusának“ virágozni kell. Virágozni kell a lelkiekben és anyagiakban egyiránt. Igen sok alkalom kínálkozik ezen szép és magasztos cél elérésére. Ha a lelkész nőegyletet, ifjúsági egyesületet, olvasókört stb. akar gyülekezetében felállítani, vagy <,~ íkhez hasonló szép terve van, ne igyekezzék ezeket a szép terveket, hogy úgy mondjam, a tanító háta megett megcsinálni talán azért, hogy egyedül az övé legyen a dicsőség, hanem közölje szándékát tanítójával s egymás között megbeszélve a dolgot, egyesült erővel létesítsék meg mindezeket. Ekkor a nép látva, hogy a lelkész és tanító urak karöltve munkálkodnak az ő érdekükben, nem lesznek tartózkodók, hogy úgy mondjam, kihuzók, hanem igenis szivvel-lélekkel azon fognak törekedni, hogy vezető férjiainak örömöt, maguknak pedig nagy lelki békességet és megnyugvást szerezzenek. Ezzel kapcsolatban azután egy-egy összejövetel alkalmával foglalkozzon a lelkész úr lelki dolgokkal, a tanító úr pedig tartson gazdasági, egészségügyi, vagy egyéb az életbevágó hasznos előadást, majd meg méltóztatnak látni az együttes munkának eredményes voltát. Megjegyzem, hogy ha a lelkész megajándékozza bizalmával a tanítót, a tanító pedig tartsa szent kötelességének a nemes, szép és magasztos ügyben teljes erejével segítő társa lenni a lelkésznek. Ha a tanító hitelszövetkezetet, fogyasztási szövetkezetei, gazdakört stb. akar létesíteni, viszont ő se idegenkedjék tervét jó előre közölni a lelkésszel, hogy mielőtt a tervet megvalósítanák, előbb maguk között érjen meg az eszme s azután kölcsönössen igyekezzenek a népet megérlelni az egyesülés hasznára. És ha látja az a nép, hogy a tisztelendő úr is, a tanító úr is jónak, hasznosnak látja ezeket a dolgokat, bizonyára nem fog' idegenkedni a hasznos intézmények létesítésétől. Mig ellenben ha a nép látja, hogy ha valamit akar az ő papja, a tanító azt mondja: „Minek az ?“ Vagy ha tanító akar valamit létesíteni, a lelkész egykedvűen azt mondja: „Jól van tanító úr csinálja, én nem avatkozom bele“. Az ilyen gyülekezetekben nem lesznek egyesületek, szövetkezetek, gazdakörök, legalább hosszú életű és virágzó nem. Ahol azután lelkész és tanító egyetértve munkálják a gyülekezet, a nép boldogságát, arról kétség kívül tudomást szerez a felsőbbség, a vidék intelligenciája, a környékbeli községek lakossága sőt büszkén beszélgetnek róla a gyülekezeti tagok is, így meg lessz jutalmuk nem csak a jól elvégzett kötelesség érzetében, hanem abban is, hogy gyakran fogják követésre méltó példa képpen emlegetni munkájukat, nevüket. Még egyet. Ismerjük el, mert sajnos el kell ismernünk azt a tagadhatatlan igazságot, hogy az emberiség nagy része a tanítói kart egy külön osztálynak tekinti. Az úri osztálynak — tisztelet a kivételeknek — minden mozdulatán, minden szaván kiérzik, hogy „csak tanító“ az, akivel beszél; nem tartja méltónak a tanítót arra, hogy az ő úri osztályába soroztassék. A nép, az Isten adta nép bizalmatlan hozzá, mert uras ruhában jár, félig-meddig előtte úr, tehát nem fér meg az ő begyében sem. Hát még ha a lelkészi kar is „csak“ tanítónak tartja a tanítót! ? Hogy ez így ne legyen, azért is szükség van arra, hogy a lelkész és tanító között meg legyen a szép békességes egyetértés. Nem azért ugyan, hogy a lelkész emelje a társadalmi téren a tanító tekintélyét, mert hiszen ezt a tanítónak magának kell ki vívni, hanem igenis azért, hogy egyetértve, egymást emeljék a gyülekezet, a nép fölé. Szóval ne akarjon sem a lelkész, sem a tanító a gyülekezetben, illetve a nép körében magának külön-külön dicsőséget szerezni, legyen dicsőség rájuk nézve az, hogy együttesen milyen szép eszmékéi valósítottak meg. Tartsák szem előtt édes Idvezítőnk szavait: „Aki köztetek első akar lenni, legyen az utolsó“. Sokat, nagyon sokat lehetne még e tárgyról
