Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-11-17 / 46. szám
204. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1918. lelkészeket, világi tisztviselőket — szóval: az elöljárókat. Hol nem hallatszik panasz ezeknek közönyössége, sokszor erkölcsi életüknek súlyos fogyatkozásai miatt és van-e erő közszel-' lemünkben, hogy a közönyösöket fölébressze, a jó erkölcs ellen vétőket észretérííse, a veszedelem utján megállítsa; esetleg helyükről végleg eltávolítsa? ! Magunk körében, szükebb körben annyit tudunk panaszkodni, boszankodni, kárhoztatni ; a nyilvánosság előtt — értem csak a közgyűléseinket, mégis olyan megnyugtató, elandalító nyilatkozatokat teszünk, olyan jelentéseket adunk közre, mintha minden ékesen és szép rendben volna. Most a csodás változások közepeit megbecsülhetetlen értékű volna az az erkölcsi erő az új elhelyezkedés sikerére, a mi a Kálvinizmusban rejlik ; de meggyengyült a hit, meggyengült az erkölcsi erő is. Mert ennek egyedüli, igaz forrása amaz. Az új elhelyezkedésben nekünk ott kellene állanunk a vezető helyeken, az őrállomásokon; a mi tisztünk volna a vezetés, az irányítás. És ott vagyunk-e ? És a mi tisztünk-e ?! ... Ha magunkat megcsalni nem akarjuk, meg kell vallanunk, hogy leszorultunk, háttérbe kerültünk. Leszorultunk, háttérbe kerültünk, mert hitünket nem tudtuk megbizonyítani jóságos cselekedetekkel; országunk egészére kiható, előttünk meghajlásra kényszerítő példaadásunkkal. Már t. i. a mi korunkban; épen mi mai nemzedék. A saját belső ügyeinket se tudtuk a vallott elveknek, a magunk által alkotott törvényeknek és rendeleteknek megfelelően "rendben tartani. Köztörvényeink érvényének rovására egészen könnyen érvényesültek a személyes tekintetek, a magánérdekek, így vesztettük el a vezetésre, az irányításra való befolyásunkat és jogunkat. Nem az igaz hitet és az abból természetesen folyó tiszta életet tartottuk lételünk alapjának, hanem az államsegélyt. A belső lelki életet is külső állami támasztékokkal akartuk épségben, erőben tartani. Letettünk arról, hogy magunkra támaszkodjunk ; hogy a magunk erejéből legyünk azok amiknek lennünk kellene: föld sava, világ világossága. Szedjük össze magunkat! Próbáljuk meg kifejteni a hitünkben rejlő erkölcsi erőt. Próbáljuk meg számot tevő tényező lenni a nagy változások között. Ne engedjük, hogy egyszerűen átgázoljon rajtunk a haladás szekere. Éhez azonban nem hangzatos frázisok, de bátor cselekedetek kellenek! HŰM Hirdessen a Dunántúli Protestáns Lapban Î Felsőeőri Paál János. (1863-1918.) Consumatum est! . . . a hosszas, kinzó gyötrelmeknek vége szakadt, a szenvedések kálváriájára a megdicsőülés glóriája veti immár sugárzó fényét. A mindenki által szeretett „Paál Jancsi“ már csak az emlékezeté, a szeretet és kegyelet már csak sirjához zarándokolhat, melyre lehulló lombból sző szemfedelet az őszi avar. Összetörött az örökké agilis, mozgékony alak, elcsendesült az élénk temperamentum, elnémult a zengő ajak, kihűlt a melegen érző, a szeretet drága kincsével dúsan megrakott nemes sziv, kialudt a vidám derűs életkedv sziporkázó tüze. Volt ... és nincs többé! Mindnyájan sejtettük, hngy a halál öldöklő fullánkját tagjaiból emberi tudomány nem lesz képes többé kivenni, de senki sem gondolta, hogy ily közel a vég, hogy ily hamar el kell veszítenünk öt. Egy taggal ismét fogyott az a tiszteletreméltó gárda, amely nem törtetve, feltűnést nem hajhászva, zajtalanul, de annál áldásosabban munkálkodik az Úr szőlőjében. Munkálkodása nem vert nagy hullámokat, de a munkakörben, melybe az isteni gondviselés helyezte, áldásosán tevékenykedett. Letűnése nem olyan, \mint valamely rendkivüli csillagzaté, hanem mint a megszokott napnak aiáhanyatlása, mely után élet, áldás és tenyészet marad. Azért fáj sokaknak, különösen az ő szeretett gyülekezetének az ő elvesztése, kivált a mai nehéz időkben, amidőn mindenfelől részfellegek tornyosulnak. Most kellett őt elveszítenünk, amikor egyébként is oly dús aratása van a halálnak, amikor már könyeink is elapadnak, sóhajaink elfogynak a nagy keserűségnek miatta . . . Praecipe cantus iugubres Melpomene ! . . . Adjatok szomorú siri éneket szánkba, adjatok könyeket szemeinkbe . . . hogy elsirathassuk őt. Megérdemli a . könyeket! Megérdemli, hogy emléke iránti kegyelet megőrzésére szenteljük e sorokat, az emlékezet lángját felgyújtsuk e lapok hasábjain is, hogy ebben a sorsdöntő időkben is, amikor rendkivüli események tartják fogvsf az érdeklődést, az érdem iránt érzett tiszteletünknek kifejezést adván legalább egy pillanatra álljon meg az olvasó és kegyelettel gondoljon az elköltözöttre. Az egyes ember csak egy csepp a határtalan világtengerben, csak egy homokszem a végtelenség épületén, csak egy hullám, mely jő és megy, feltűnik és elenyészik, de ha életét önzetlen odaadással hivatásának szenteli, ha szeretettel munkálkodik, Isten és emberek iránti kötelességeinek hiven eleget tesz: a szent ügy szolgálatába állított becsületes munka, a szeretet által irányított tevékenység számottevő tényezőjévé avatja a társadalmi életnek, hatékony emeltyűjévé a köznek, tiszteletet szerez számára s az ilyennek elmúlásával többé-kevésbbé megzavarodik az egyensúly és ür marad utána. Ily jelentős tényező volt Paál János a garamsallói ref. gyülekezet és a polgári község életében több mint egy negyed századon át. Gyülekezetének igazi lelkipásztora, vezére, őrállója, bölcs tanácsadója, a községnek lelki atyja, irányítója, minden nemes és szent ügynek lelkes támogatója, előmozdítója. Gyülekezetével mindig együtt érzett, ajtaja és szive mindenkor nyitva állott mindenki előtt, osztozott örömében, bánatában, Élénk figyelemmel kisérte és munkálta i gyülekezetének szellemi, anyagi életét, előhaladását*
