Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-10-27 / 43. szám
43. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 193. oldal. jesen kizárva. A hatóságoknak, de még inkább a horvát kath. papságnak nyíltan bevallott törekvése volt, hogy elhorvátosítsák őket, amit — sajnos — sok helyen el is értek, ahol már csak a magyar nevek emlékeztetnek a magyar származásra. Épp a tizenkettedik órában kezdődött meg a horvát-szlavonországi magyarok nemzeti védelme, nagyrészt áldott emlékű nagy püspökünk, Antal Gábor agítációjára, amely nemzeti védelemnek egyik főszerve az 1904-ben megalakultJulián-egyesület. Margitai ennek az egyesületnek volt tanfelügyelője. Könyvében végigvezet bennünket abban a nemzetmentő munkában, amelyet az egyesület a horvát-szlavonországi magyarságnak magyar iskolákkal való ellátása terén végzett, miközben megismertet bennünket az ottani magyarság gazdasági, vallási, kulturális életével. A munka kissé szétfolyó terjengős, inkábbb naplószerü, de mindvégig érdekes, eleven s leköti az olvasót. Láthatjuk belőle, micsoda rengeteg akadálya volt e nemzetmentő munkának s micsoda hihetetlen küzdelmekkel, nem egyszer életveszedelemmel jár a szlavóniai magyarság apostolainak működése, jóllehet az minden agresszivitástól ment, csupán az ottani magyarság megmentésére irányul. Nékünk, reformátusoknak azonban, mindazon elismerés mellett, amellyel a Julián-egyesüietnek honmentő tevékenységéért adózunk, erős ésfalapos kifogásunk is van ellene, ha nem is kifejezetten, de nyilvánvalóan róm. kath. jellege miatt. Iskolái katholikus felekezeti iskolák, amire ugyan egy ostoba horvát törvény kötelezi őket, de éppen azért nem kellene a felekezeti jelleget annyira kidomborítani. Az egyesület és alkalmazottai valósággal udvarolnak a horvát kath. papságnak, melyet pedig céljaikra soha megnyerni nem fognak, mert épp a kath. papság gyűlöli legvadabbul a magyart, amire sok-sok példa van Margitai könyvében is. Egyik plébános p. o. politikai népgyülésen egyenesen patkánymérget ajánl a magyarok elleni küzdelemre. A másik így ír egy horvát lapban: „Istenem, adj nekem egy olyan ágyút, amellyel a Dráva partjáról valamennyi magyar fejet halomra lőhessen, hogy mint a tökök, guruljanak szerteszéjjel.“ A hírhedt Strassmayer püspök a jankovcei magyar katholikusok küldöttségének, amely némi jogokat kért a magyar nyelv számára a csaknem tisztára magyar plébániában s a rideg elutasításra azzal fenyegetőzött, hogy reformátusokká lesznek, azt felelte: „Bánom is én, ha áttértek! Bárcsak minden magyar református lenne, legalább valamennyi a pokol fenekére jutna“. Nekünk is az lenne az óhajunk, hogy minden horvátországi magyar református lenne, mert akkor a magyarság számára soha el nem veszne. Maga Margitai állapítja meg: „A horvát- és szlavonországi ref. magyarok nemzeti érzésén az idegen befolyás egyáltalán nem volt képes rést ütni. A ref. magyarság mindenütt, mint a sok évezred viszontagságaitól megedzett és Összejegecesedett gránitszikla, rendületlenül áll a maga hazafias érzésében és gondolkozásában “ Annál különösebb és szomorúbb, hogy a Julián-egyesület mégis kerékkötője volt annak, hogy a horvát papságtól gyűlölt, valósággal kiátkozott kath. magyarság tömegesen lépjen át a ref. vallásba. Ahol ilyen mozgalom indult meg, pedig sok helyén megtörtént, a Julián-egyesület azonnal közbelépett, mint pl. Nikinán, Pisanicán, Jankován, Marincin stb. Ezért joggal neheztelünk mi rá, nem csupán református, hanem tiszta magyar álláspontról is. Mert a Julián-egyesület egy időre megmentette ugyan a maga iskoláival a kath. magyarság egy részét, de csupán stagnáló helyzetet teremtett, amenyiben a viszonyok változásával, iskolái elvesztővel ezek a kath. magyarok mégis csak elhorvátosodnak. Egyedül a ref. vallás konzerválhatta voina minden időkre a horvát-szlavonországi testvérek magyarságát. Itt a Julián-egyesület nagy hibája, hogy a kath. felekezeti szempontot elébe helyezte a nemzeti szempontnak, jóllehet ehhez, felekezet különbség nélküli támogatást élvezve, joga se volt.* Egy tévedését kell Margitainak helyreigazítani. Azt állítja a tordinai horvát ref. egyházról, hogy az valamikor magyar volt, de az idők folyamán elszlávosodott, így „mint sorsosa, az egyedüli tót ref. eklézsia, az Ung megyében fekvő kereknyei, mely helyiség magyar népét az őt körülvevő tót nyelvtenger eltótosította s lassanként a templom nyelvét is“. Ezzel szemben a valóság az, hogy Tordina sose volt magyar; régen volt több horvátajku ref. gyülekezet, de azokat, ennek az egynek kivételével rekatholizálták. Ref. tót eklézsia pedig ma is van több Ungban, Zemplénben, (az említett Kereknyő csak fiókegyház), amelyeknek tagjai azonban nem eltótosodott magyarok, hanem a ref. vallás hatása alatt mindinkább magyarosodó tótok. A magyar-horvát testvériség nagyon a szivén fekszik Margitainak. Nékünk is. Ö reméli, hogy „lesz még olyan idő, mikor a magyar nem lesz gyűlölt a horvát testvér előtt, mikor a régi emlékek felújulnak szivekben, mikor a horvát iskolákban nemcsak a horvát, hanem a magyar hazaszeretetre is egyaránt fogják nevelni az ifjúságot“. A „Befejező szó“-ban, melyet a háború elején irt, be is teljesülve látja reményét. Sajnos, azóta a cseh-méreg mindinkább érezteti megrontó hatását horvát testvéreink között is, akik most már teljesen a délszláv eszmék karjaiba vetették magukat. A horvát kérdés megoldása kemény dió lesz nékünk, magyaroknak. Margitai könyvét melegen ajánlom a kartársak figyelmébe. Eőri Szabó Dezső. Ha nincs kivel barátkoznod, megkeserülöd az életet, s ha Jézus nem lesz mindenek felett legkedvesebb barátod, örömtelen és sívár lesz a lelked. (Kempís T.) sÄ ässässsäsässs'