Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-10-06 / 40. szám
176. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1918. könnyebb is ez a similis simili gaudens üvöltés, mint a népszerűtlen javítgatás. És csakugyan kitűnik, hogy nem egyszer szinte megható az ilyen pap iránt hívei átlagának ragaszkodása, mert általánosan ismert életmódjában nagyon sokan lelik meg saját életük kirívó bűneinek magyarázatát, mentségét, sőt szépségfiastromát. Még ha büntetés éri is az ilyent, sokkal több a sajnálója, mint a lelkiismeretesnek: „szegény, de kár érte, de finom, jó ember volt, nem bántott az senkit“, mig ugyanakkor egy másik, aki nem osztozik bűneikben, hanem igazán Krisztus hiveivé formálni igyekszik őket, igazi szeretettel, önfeláldozó munkával, jó példával, az büszke ember, megveti őket, mert hát ha büszke nem volna, együtt részegeskednék velük. Ez egy — nem is a legritkább — tünet, sok mindent megmagyaráz. A nép igen sokszor hitét a paphoz való személyes viszonyával azonosítja. Ha szereti a papot, szereti vallását. Ha papját vele közös erkölcsi hiányokért szereti, még sokszor jobban hallgatja, mint azt, aki minden tekintetben magasan fölötte áll. Itt egyik magyarázata annak, hogy néha igen gyönge, hűségtelen pap gyülekezetében még aránylag lehet jobb templomba járás, mint egy minden tekintetben kitünőbb pap gyülekezetében. Node mit tettünk népünknek ilyen és ehhez hasonló más demoralizált felfogásából kinevelésére ? Jóformán semmit. Sőt komoly tényezők nem egyszer gondolkodóba estek hasonló esetben : „Mégis csak érdem az, mikor annyira szeretnek valakit*. Halotti beszédek az illetők felett erősítették a közhiedelmet, mely szerint szép dolog, mikor mindenek jót mondjanak valakiről, de hogy Jézus ezt a dicsőséget a farizeusoknak utalta és hogy Isten mit mond arról az általánosan szeretett egyénről, ezt számításon kivül helyezték. De gondoljunk azokra, akik talán könyörgést tartani, bibliát, kátét magyarázni nem tartották érdemesnek. Meggörbült-e emiatt csak a hajuk szála is ? Nem lehettek-e még emellett sokszor az előkelőbbek szemében is igen kedves, joviális úri emberek, kitűnő kuglizó és kártyapajtások, világra való, népszerű favoritok az élet versenyporondján ? És esetleg minden irányban kevesebb botránkozás köveibe ütköztek, mint hivebb, lelkiismeretesebb kollegáik, — hivatalos feleleteikben elhallgathatták bátran a templomgyakorlás siralmas mértékét, esetleg még jóleső érzést is támasztottak a presbitérium körében: „milyen okos ember, milyen jó ember, okosan kihúz bennünket a szégyenből“, esetleg az egyházlátogatás hallgatólagos elismerését is kivivhatták: „tapintatos ember, nem kellemetlenkedik, nem fárasztja a látogatókat, nem támaszt elébük nehézségeket, mire való is az, mindig felhozni az ilyen bajokat, úgyis tudjuk már“. Még most is közszájon forog egy már rég elhunyt papunk mondása. Midőn úri barátai reggelig nála mulattak, s reggel unisono mentek be könyörgésre, meghallgatni, mit tud a koma, ő nagy hangon és hatásos előadással imádkozott, mire kijövet ugyancsak dicsérték a pajtások: „nem hittük volna, igazán jól adtad“, ő pedig azt felelte: „mi az ördög, hát nem színész voltam azelőtt ?“ Nos hát hallottuk ememlegetni ezt a mondást, még pedig nagy gaudiummal, mint egy igazi világos fejű, társaságba való papi ember talpraesett tréfáját. Az ilyen tréfák nem is gondoljuk néha mennyit beszélnek. Sokat beszél ez is. Mert ha hősünk azt felelte volna: „örülök, hogy nektek is tetszett, de akkor örülnék igazán, ha Istennek tetsző is lett volna,“ ezt bizonyára komolyan számba sem vehető hypokrizisnek nézve, emlegetésre nem méltatták volna. Mindenesetre hibás volt az egyetlen öreg anyóka hallgatóját — kártyázó pajtásai nagy mulatságára — erélyesen visszakergető pap, de hibás volt az a közszellem is, mely az ilyenek miatt komolyan meg nem botránkozott, az a könnyelmű, felületes felfogás, mely például templomszentelés délutánján már fölöslegesnek tartotta az istenitisztelettartást, minek? elég volt délelőtt, vagy ha tartott egyházi ünnepség délutánján istenitiszteletet, a papi testületre nézve már nem tartotta kötelezőnek a bemenést, nem egyszer még a katedrái szolgálatot is egy-egy tanító végezvén. Pedig akkor nem hárman-négyen, hanem azok is megszoktak ám jelenni, akik talán soha életükben sem lesznek ott többet. Hibás az a felfogás, mely már föl sem tudja tételezni, hogy a Krisztus másra is való, nem csak cégérnek, amely ügyes dolognak tartja ellenkezőjét tenni annak, amit hirdet, amely nélkülözhetőnek tartja még az anyaszentegyház falain belül is a Krisztus igazságát, bölcseségnek az augurok összenevetését, hirdetni mindent, ami szép, jó, üdvös, cselekedni mindent, ami hitvány és hamis. Azért minden tekintetben helyén való a felszólalás: Református, aki pap, legyen pap, vagy keressen más mesterséget! (Folyt, köv.) „Legyünk következetesek.“ Megragadom az alkalmat, hogy az igen tisztelt „Tanácsbiró“ úr fenti Cimü cikkére válaszoljak, illetőleg a cikkben tett, igen életrevaló indítványának fonalát felvegyem s egy lépéssel tovább vigyem. Nagyon sok tekintetben nem értek egyet a cikkel. A felhozott példák lehetnek helyi események, de még csak szűk általánosságban sem történhetnek meg. Nem egy, de „száz esztendő“ alatt sem. Mert, hogy ilyesmik megtörténhessenek, megbocsásson a „Tanácsbiró“ úr cikkében igen naiv módon példázza. Ismétlem, a felhozott esetek lelkésszel, tanítóval, egyházi hatósággal és járásbirósággal nem történhetnek meg. Ily nagy önfejűséggel vádolni a tanítót; oly gyenge, sőt gyáva szivünek jellemezni a lelkészt;
