Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-09-08 / 36. szám
158. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1918. sége okait, kopott köntösét. Az emberek ezrei sodródnak el mellette s- alkotnak Ítéletet — nem róla —, hanem arról az egyházról, amelynek szolgálatában áll. S városi lelkész ennek a könyörtelenül szigorú közfelfogásnak a maga nagy ügye érdekében kell, hogy meghozza a szükséges áldozatokat. De ugyanily nehézségekkel áll szemben legintimebb családi életében is. Az asztalt lehet s a háború alatt kell is egyszerűvé tenni. De kitenni a szobából nem lehet. Az életfenntartáshoz szükséges anyagi javak megszerzéséért a mostani időben a családos városi lelkésznek nagyon kemény harcot kell vívnia. A felesége nem állhat be abba a hosszú sorba, mely a közellátást lebonyolító üzletek előtt fejlődik fel már kora hajnalban. Ehhez cselédet kell tartania. A cselédtartás megint igen nagy pénzbe kerül. Hány vallásórát kell addig a városi lelkésznek adnia, mig előteremti azt a pénzt, amiből egy cselédet eltarthat! Nincs égy talpalatnyi kertje ! E sorok olvasói tudják mit jelent az, ha az utolsó szál zöldséget is a piacról kell beszerezni ? Jöhet a családjába betegség, amely gyenge lábon álló költségvetését egyszerre teljesen feldúlja. Ha belép az orvos a háza ajtaján, vele megy a lelkész egész napi keresménye. Különösen súlyossá teszi a városi lelkészek helyzetét, hogy gyülekezeteik sok esetben — még ha akarnák — sem képesek lelkészük fizetését háborús segélyezésekkel arra a színvonalra emelni, ahol a vele egy társadalmi kategóriában élő emberek fizetései állanak. Városi gyülekezeteink sok esetben nemcsak hogy teljesen vagyontalanok, de az adósságok egész tömegével küzdenek. Meglévő tőkék kamatait nem lehet a lelkész javadalmazásának emelésére fordítani s így nincs más hátra, mint a hivek áldozatkészségéhez fordulni. S ez éppen a legnehezebb. Köztudomású dolog, hogy a városi gyülekezetek adóteherbirása már a béke idejében is sokkal kisebb volt, mint a falusiaké. Azt az egyházi adót, amelyet falvainkban békességesen és zúgolódás nélkül hordoznak a hivek, városon egyszerűen lehetetlen lett volna már akkor is kivetni. S ezt a kisebb adóteherbirást a háború sok helyütt még lefokozta, úgy hogy városi gyülekezeteink igen sokszor teljesen képtelenek fizetni a lelkész javadalmának azt a többletét, amelyet a naturalékat élvező lelkészek minden különös intézkedés nélkül megkaptak s a tisztviselői, tanítói státus államsegélyek révén szintén elnyertek. Ámde mire való mindezt felemlegetni e lapok hasábjain ? Kérdi a tisztelt olvasó : „Mi lelkészek úgy sem segíthetünk a bajon, hiszen magunk is ezerféle nyomorúsággal küzdünk. Tegyenek meg az illetékes körök minden lépést, mozduljon meg a társadalom a városi lelkészek sebeinek szanálására. Eszközöljenek ki a számukra álíámi segítséget ! stb.“ E sorok Írója nem kételkedik abban, hogy a városi lelkészek nehéz anyagi helyzete előbb, vagy utóbb mégis nagyobb körökben fog figyelmet kelteni. Az állam segít. A protestáns társadalom be fogja látni, hogy a városi lelkészek ereje fogytával és csüggedésével minő kár éri egyházunkat. Majd egyszer rajta leszünk, hogy ott, ahol a modern élet árja lüktet, hozzánk méltóan, ha nem fényes, de tisztes anyagi helyzetben élő emberek képviseljenek bennünket. Az idő ezt mind el fogja szépen hozni. A kérdés az, hogy a városi lelkészek képesek lesznek-e kivárni sorsuk jobbrafordulását. Itt pillanatnyi segítségről van szó. Ne feledjük, hogy a felemlített kérdések éppen a mi dunántúli kerületünkben a legakútabbak. Ami 15—20 városi lelkészünk élete és közéleti szereplése mutatja legvilágosabban azokat az alapnehézségeket, amelyek e szerény cikk alapját képezik. De talán — bármily világosan állt is a szerző előtt a kérdés — e sorok nem láttak volna napvilágot, ha a Dunántúli Prot. Lap legutóbbi számában Nagy Lajos esperes úr a lelkészi kollegiális szolidaritás egy szép példájáról említést nem tesz. A csurgói lelkészi kör indítványára a belsősomogyi egyházmegye kimondotta, „hogy minden lelkész az ez évben kapott 200 K háborús segélyt özvegy lelkésznéink és árváink segélyezésére adja“. íme mi érezzük egymás terhét, a közös hivatás testvéries, összeforrasztó erejét! Mi ne éreznők-e meg, hogy ha háborús segélyünk ismét felosztásra kerül, városi lelkésztestvéreinket sokkal több illeti meg, mint amennyiben eddig részük volt ? C—r. Legyünk következetesek. (Folytatás és vége.) Tehát nem elég, hogy a lelkésznek — ha kötelességével hadi lábon álló tanítóval van dolga — egyfelől a törvényes kötelesség, felelősség, eskü parancsol, másfelől a dolog ódiumát, kellemetlenségét kell folyton viselnie. Hiszen, ha szól, vagy intézkedik, szóval nem hajlandó meg nem látni akár évtizedekig is a hiányokat, mulasztásokat, az ezekből eredő anyagi és erkölcsi hátrányokat, nem hajlandó a kötelességtudás, erkölcsi érzék analfabétájának tetetni magát: rögtön kész a formula : veszekedik a tanítójával, üldözi, sohasem hagyja békén. Hét vármegyén keresztül terjeszti róla a nemes társadalom, a rokonság, a szaladgálók, hogy milyen komisz ember. Ez aztán még komoly számba vehető egyének judiciumát is megtéveszti. Nem azt mondják a tanítónak: édes barátom, hát ne reniteálj, tartsd meg rendesen az iskolát, ne mulaszd el az istenitiszteletet, add be a családi-pótlék igényedet és majd nem lesz baj; hanem a lelkészt akarják — elnémítani. Persze könnyebb dolog egy lelkiismeretes embert megrugdosni, mint egy lelkiismeretlent a kötelességteljesítés minimumára szorítani. Nem azt mondják: ez meg ez a tanító megtagadta
