Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-06-02 / 22. szám
22. szám. 103. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. nép szivét is — átcsapott az utóbbira is s mi most azzal a radikális szerrel akarunk élni, hogy magát a választást egy tollvonással megszüntetjük. Pedig hol is a hiba ? Nem a népben, hanem — Ne legyen vesztegető, nem lesz megvesztegetett sem! (Tökéletesen igaz; ezen a vesztegetőt sokkal inkább el kell ítélni, mint a megvesztegetettet. De a közgondolkozás úgy megromlott, hogy diadalnak, dicsőségnek magasztal .olyan képviselőválasztást, amelynél 50—60, sőt 100.000 koronába került a mandátum, a fényes bizalom ; vagy olyan lelkészválasztást, amelynél ha nem költött is el a boldog megválasztott ennyit, de azért jól belemászott ! Szerk.) Ha egyházunk tagjai olyan nagy terheket kénytelenek hordani vállaikon, úgy méltán viselhetik és követelhetik is maguknak a jogot s világos, hogy róla le nem mondanak. Lehetséges volna ez ma, hogy róla lemondjanak s ezáltal csorbulni engedjék a hitközségi autonómiát, mikor egy másik felekezet ép autonómiáért küzd s a jelenlegi kormánynak ez képezi az egyik programmpontját ? ! Mit tegyen tehát a zsinat? Vesse latba minden törvényhozó erejét a belmisszió és a gyakorlati lelkészképzés tökéletesítése céljából. Itt csatlakoznék Főtiszteletü püspök urunk amaz indítványához, hogy a theológiai tanfolyam öt évre terjesztessék ki, de oly módon, hogy a délelőttöket a szorosabb értelemben vett tudományos képzésre, az összes délutánokat pedig kizárólag a gyakorlati képzésre fordítsuk, hogy a theológus valóban, mint az Úrnak jó vitéze kerüljön ki az életbe a hit egész fegyverzetével ellátva. Akkor megszűnik az az állapot, hogy a növendékek délutánonként unatkozva olyanokban is képzik magukat, amikre, mint papoknak semmi szükségük nincs, sőt nem is kívánatosak (egy olyan valaki mondja ezt, aki nem régen hagyta el az iskola padjait). A belmissziói gyakorlatok ne egy délutánt foglaljanak el s a fősúly valóban a gyakorlatra helyeztessék, ami mostan lehetetlen. A theológusok így nem lesznek correpetitorok, instruktorok, tanítók, Írnokok, műkedvelők stb. stb., hanem olyan papnövendékek, aminőkre a változott viszonyok között szükségünk lesz. Mert merem állítani, hogy a háború után egészen más lesz a lelkészi hivatás lényeges oldala. így aztán elegendő lenne az egy kápláni év is; nem azért s abból a célból, hogy az illető elsajátítsa a gyakorlati theológia csinját-binját, hanem hogy kiállja a más pályán is szokásos próbaévet, hogy beszivja a falusi levegőt s hogy az életben, — amelyet már úgy is ismer, — önállóbban, de mégis jóakaratu irányítás mellett, széttekintsen. Ha öntudatos, a hivatal méltóságától áthatott theólógusok hagyják el az iskola kapuit, úgy a mai törvény valóságos ideális törvénnyé válik. Az ilyen emberek között nem akad egykönnyen olyan, aki legelső lépésével előre s egyszersmindenkorra tönkretegye egész élete működésének eredményét. Ha pedig mégis akadna méltatlan, úgy egyszerűen drákói szigorral szélnek kell ereszteni. Mert legfeljebb előbb következik be az, ami úgyis útban van, hogy t. i. egyes szegény egyházak kénytelenek lesznek nemcsak az anyagiak, hanem a lelkészhiány miatt is beolvadni egy másik egyházba, továbbá eltűnik s megszűnik egy lehetetlen helyzet: a praeorantia és a szórvány. Hogy miért lehetetlen helyzet a praeorantia, azt megtartom magamnak, nehony azok is sértésnek vegyék, akiket nem illet, csak azt kívánom hangsúlyozni, hogy jelenleg az állami intézetekből kikerült tanítók a lehető legképzettebbek és legalkalmasabbak arra, hogy jó állampolgárokat neveljenek, de szó fér ahhoz, hogy egyháztágok nevelését is nyugodt kézzel átengedhetjük-e nekik; minél előbb kívánatos volna, hogy e munkát az egyház legközvetlenebb faktorai: a lelkészek végezzék. Egyházunkban a centralizációnak nem a lelkészkinevezés révén- kell utat törnünk, hanem annak a megvalósítása által, hogy minden református lélek egyenlő jogokkal és egyenlő terhekkel bíró tagja legyen egy központi egyházközségnek s a lelkészi állás „mozgó“ hivatallá vájjék, s a lelkész előre elkészített Programm szerint tart istentiszteletet egyszer itt, máskor ott, ami által megszűnik a társegyházak közötti áldatlan viszálykodás is; úgy szintén ilyen módon végzi az egyes iskolákban a hitoktatást, aminek folytán nem lesz lehetséges az, hogy ma a szórványokban levő gyermekeink vallásos tanításával, — tekintettel arra, hogy az ilyen helyen többnyire róm. kath. községi iskola van, — senki sem törődik, mert hiszen „nem jár érte fizetés“. (Nagy fát mozgat itt, fiatal barátom ! Szerk.) Akik a lelkészkinevezés mellett vannak, nem minden ok nélkül hozzák fel azt, hogy egyesek ki vannak téve annak, miszerint nagyon későn, vagy egyáltalán nem jutnak paróchiához. Ettől azonban — sajnos — a lelkészhiány miatt sohasem kell félni, meg aztán vannak mindig valóban a kivevezéstől függő állások s azokat mindenesetre olyan egyénekkel kell betölteni, akiket a vizsgáló bizottság méltóknak tartott az oklevél megadására, azonban az életben nem kedvez nekik a szerencse. Nem szabad a kinevezést behozni már azért sem, mivel az egyházközséget az esetleg meghozandó törvény alapján lehet ugyan kényszeríteni addig, amig be nem következik az egyháznak az államtól való teljes különválása, ha kell, csendőrrel is, hogy a kinevezett lelkészt befogadja, de az egyháztagoknak felekezetűnk kebelében való megmaradása s saját akaratuk dolga. Azt hiszem, hogy ezzel a kérdéssel, a lelkészkinevezéssel nem is ajánlatos izgatni az amúgy is türelmetlen népet. (Ilyen értelemben nincs is szó róla ! Szerk.) Ha egy évi káplánság hozatnék be, akkor nem állhatna elő egy könnyen még az olyan helyzet sem, hogy a gyülekezet tetszését egy olyan egyén nyeri meg, aki még nem választható s a gyülekezetben aztán emiatt zavargások támadnak; hisz azért látszott egykor ajánlatosnak megszüntetni a sorkáplánságot, amely nem is volt igazságtalan, sőt ellenkezőleg mél-
