Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-03-11 / 10. szám
78. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. Az élet ily felfogásából ered az a meggyőződés, amely melegen oly hatja át Fiamnak s Domokos napra c. költeményeit, amabban a meggyőződés hangján a hitet úgy tünteti föl, mint amely minden viszonyok között egyedüli irányadó, vigaszt, balzsamot ad az élet sok keserűségei között, emebben a meggyőződés rendíthetetlen hangján állapítja meg az ifjú, az ember hivatását: Előtted a küzdés, előtted a pálya, az erőtlen csügged, az erős megállja s tudod az erő micsoda? Akarat, mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat, majd így folytatja: nemes önbizalom, de ne az önhittség rugói lelkedet nagy célra feszítsék. Legnagyobb cél pedig itt e földi létben: Ember lenni mindég, minden körülményben. íme Aranynak igazi aranymondásai! Arany epikus költészetének egyik hibája Budetin várába vezet, képzeletünk mennyi várromot épít föl s mennyi szép költői alakítás fűződik egy-egy omladékhoz. Somlyó, Csobánc omladékáiról aláguruló kődarab édes-bus regéket mesél, fölszítja a kandalló melegét s meleg részvéttel siratjuk el a bánatában elhervadt Gyulafi Rózsát; a Vértes vadonjában fölépíti képzeletünk az ősz Peferdi házát, elénk vezeti a ház bájos virágát, amint híven s hivebben bámulá a lelkes idegent, de elénk vezeti titkos bujában is, sir felé való hervadásában, amely liliomhullás volt. Braunstein omladéka elénk állítja a vár úrnőjét hervasztó bánatában, kit ura annyira szeretett, hogy harcba menése előtt átkot monda rá: ha újra férjhez megy, minden gyermeke élte virágjában haljon el. S elment, majd azzal az izenettel küldte vissza szolgáját, hogy elesett, az özvegyet sokan kérték, de hiába, majd megjelent a tornajátékon s a győztest azzal jutalmazták, hogy a jelenvolt hölgyek közöl választhat; a győztes az özvegyet választá; az özvegy a választást elfogadta, a győző lebocsátá sisakját s ime saját férje volt, örömkiáltással omlott keblére. A próba mindenkinek tetszett, de az átok is teljesült. A szép hölgy nem maradt bezárt kelyhű virág, de minden bimbója festésének legszebb korában hervadt el. így jelenik meg előttünk Szúnyog Katalin végtelen szánalmat keltve; az ősz Szúnyog, e szörny apa, befalaztatta leányát vára mélyében egy üregbe, mivel kényszerítve nem akart a koros Jakusicshoz menni feleségül. Az apa, bűne tudata miatt megőrül; Forgács, Katalint, kihez szive vonza, kiszabadítja börtönéből, lóra kap s elszáguld vele; az őrült apa üldözi őket, midőn a lovag mentve hiszi mátkáját, Jakusicsra bukkan, aki párbajban megöli őt. Jakusics lovára emeli a leányt abban a hitben, hogy él s várába viszi. Az őrült apa visszaköveteli lányát, a lovag kiadja azt s így szól : „Itt van leányod ime nézd! Ismered őt Szúnyog vitéz? Itt a leány, szép, mint előbb; Zordon apa, temesd el őt.“ A holdvilág sütötte Budetin vár egyik ablakából mozdulatlanul, mint kihajló falszobor áll Katalin; keze, mint kis hódarab, amely barna kősziklán maradt, nyugszik a párkányzaton, merően, mint világtalan néz, néz alá, csak a szemében csillogó köny mutatja, hogy él, vágy s remény lüktetnek hő erében: el-el hajó akárhová, hol a lelket ne érje be a kényszerítés vaskeze; el-el hajó akárhová, vagy temesd el a fájó kebelt szerelmével, gyötrelmével; de majd kondul a súlyos kalapács, tágul a rés s a szörnnyé vadult apa élő-halott leányát a gyászüregbe téteti. A környező természet nemcsak színhelye, hanem egyúttal az emberi cselekvéssel, szenvedéllyel, indulattal összehangzó háttér. Szúnyog, a szörnyű apa hasonló a zord fenyőhöz, amelynek tövén nem mer fakadni szelíd virág, az ő zordonságát, sivárságát tükrözi vissza a természeti háttér: Vág folyam őrült kacajjal rohan el a vár alatt; a zord sziklák között a szűk völgyi ut szabadulást remélve fut; s mily találóan szemlélteti az őrült parancsnak engedelmeskedő szolgahadat, a Budetin várat környező vén kopasz hegyormokban, amelyek mint törpe szolgahad, bár fú, esik, villám szakad, bár éget a délesti nap, födetlen fővel állanak. Az egész költemény nem keretes kép, minden él, miben mozog, az indulat, a szenvedély őrülésig korbácsolva jelenik meg Szúnyogban. A munkás néha meg-meg áll, kérdőleg föltekint miért? De egy szó rádörög : tovább. A lángolón szerető szivek türelmetlen heve: el-el mond a lovag, el-el sóhajt a völgyi szél. A szenvedély lüktető hevének mindenütt megfelel a rövid sorú verselés, a rimhelyezés, amely nem ad nyugtot az olvasónak, gyorsaságával tovább-tovább olvasásra készti, csak egyes szakaszok végén vehetünk lélekzetet; megfelel a stilus tárgyszerintessége, plainirsége; a gyors, lázas munkát jelöli e pár sor: A munka foly, tágul a rés, a kar hévül, a pöröly ég, nyomán szikráznak a kövek. Minő találó rész van a 10. szakaszban, midőn az anya hívására megjelen Forgács, hogy kiszabadítsa a szegény leányt s megjelenik a vár piacán a riadó csoport, minden sorában a lázas, a kétségbeesett szeretetnek szavai lüktetnek, üvölt a meglepett őrség, dühöng a bősz csata, de megkondul újra a súlyos kalapács s zúgva föltöri a börtön sziklás ajtaját és halványan kilép a hölgy, bajnokát fölismeri, arcát a vér, szemét a köny, szivét örömfény megteli, majd lovára ragadja hölgyét Forgács s suhogással száguld a mén. S ime az indulatok, a szenvedélyek e lüktető lázába beleszövődik az epikai költő subjectuma, megbomlik az epikai költemény tárgyiassága, hiba támad, de oly hiba, mely örök szépsége Arany költészetének, a szavak zeneiségében, muzsikájában megjelenik az első szerelem psychologiája, visszahangoztatva, megszemélyesítve a szerencsétlen Szúnyog Katalin szánandó sorsában, kit a pénzsóvár atyai gőg a koros Jakusicshoz erőltetett, pedig leánya szivében ott volt Forgács iránt a szende kis virág, amely kedvesen, de rejtve nyitl, melyet nincsen annyi kincs, vagyon, amely átültesse oda, ahol önként nem fakada. Lélektanában, kifejezéseiben gyönyörű lirai részlet. Még találóbb az 5. rész Ebben Arany János, akiről az irodalomtörténetirók megállapították, hogy egyetlen szerelmi verset sem irt, a viszonzott, de boldogtalan szerelemnek találó
