Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-02-18 / 7. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 7. szám. Pápa, 1916 február 18. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖBÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József □ felelős szerkesztő címére küldendők, a Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. A halál árnyékának völgye. Zsolt 234: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, meít te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem." I. Figyelmeteket először az ösvényre és annak rettentéseire irányzóm. Képzeljetek magatok elé egy mélységes mély és szűk szakadékot, amilyen elég sok van az Alpesekben, ahol a sziklák az égig tornyosulnak és a napfény fönn csak mintegy szűk nyíláson át látszik. A szenvedések néha összehalmozódnak, rakás rakásra és az út egy rettenetes mély út, melyen a zarándóknak át kell zarándokolnia égbemenő útján, mert a véghetetlennek örök tanácsa szerint ez az út van kijelölve számára. Ilyen szomorú völgyszoroson megy át Istennek sok gyermeke e pillanatban és ilyenhez szólok én most. Első megjegyzésünk erre az, hogy felette sötét. Ez a fő ismertető jele. Az árnynak, a halál árnyékának völgye. A halál rettenetes és maga az árnyéka hűvös és hideg és megfagyasztja a velőt. Álltam sziklák közt, amik engem nemcsak lehűtöttek, hanem irtózatos, nedves hidegséget árasztottak, mintha csak a halál vett volna körül és éreztem a tőle való borzadályt. Az ember siet kijönni ebből a halálos árnyékból, amely lázt okozhat. Ehhezképest — úgytetszik nekem, hogy — az az árnyék, amit a halál simogatása vet, az a komor hangulat, amelyben az ember úgy érzi, hogy nem élhet tovább és nem is kívánna élni, ha tehetné is. Életöröme hasonlít a naphoz napfogyatkozás idején és a rettenetes fájdalomnak hideg, sötét, nedves árnyékában lekuporodik az ember és megborzad a kétségnek jéghideg érintésére és lázasnak érzi magát és megretten és olyan, mint aki eszénkivül van. Néhány ifjú szívhez szólok itt, akik, mint reményiem, semmit se tudnak erről a homályról. Ne is kívánjátok, hogy megtanuljátok. Legyetek vidámak, amig csak lehettek. Daloljatok, amig tehetitek. Legyetek pacsirták és szánjatok a magasba és énekeljetek, amig emelkedtek; de van az Istennek néhány gyermeke, akikben kevés van a pacsirtából, akik inkább a baglyokhoz hasonlítanak. Egyedül ülnek és hallgatnak; vagy ha kinyitják szájukat, elégedetlen kiáltásra nyitják ki. Sárkányok társai és igen hozzáillő társak; mégis minden szives részvétünkre rá vannak utalva, amit csak adhatunk nékik. Sőt még azok közül is, akik derültek és vidámak, átmennek néha némelyek ezen a rettenetes szakadékon, ahol minden szomorú és életkedvük a nulla alá száll. Tudom, hogy bölcs atyafiak azt mondják: „Ne engedjetek a levertség ezen érzéseinek!“ Igen helyes; ne engedjünk mi se. De ám engedünk és talán ti se fogjátok vitézebbül viselni magatokat, mint mi, ha oly fáradt lesz a fejetek, mint a miénk. „Pedig az elcsüggedt emberek igen elítélendők.“ Tudom, hogy azok; de igen szánalomraméltók is és talán azok, akik oly dühösen becsmérelik a szomorkodókat, kegyetlenségnek találnák a becsmérlést ott, ahol oly nagy szükség volna vigasztalásra, ha egyszer megtapasztalnák, mi a levertség. Az Isten gyermekeinek vannak tapasztalataik, mik teljesek lelki sötétséggel és jóformán megvagyok győződve arról, hogy az Istennek legnagyobb mértékben megáldott szolgái semmivel se ke* vesebb sötét napokat élnek át, mint mások. A szövetséget, mit kötött az Isten Ábrahámmal, addig nem ismerte ez meg, mig rémülés és nagy setétség nem szállt rá; ekkor látta a tüzes fáklyát átal menni a husdarabok között (Móz lis)
