Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-11-18 / 46. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 46. szám. Pápa, 1917 november 18. LAP KÖZLÖNY* DUNÁNTÚLI protestáns A/, EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBÖL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József o felelős szerkesztő címére küldendők, o Belső munkatársak; Borsos István Czeglédy Sándor Potigrácz József. .Előfizetési díjak (égj 6 K), hirdetések, re János főmunkatárs Jézussal voltak. Ap. Csel 4is: .Mikor pedig látták Péternek és Jánosnak a szólásban való szabadságukat és megértették, hogy írástudatlan és közönséges emberek, csodálkoznak vala, meg is ismerek őket, hogy a Jézussal voltak“. Péter bevégezte szavait Mély csend támadt, hogy a falevél zizzenését is meglehetett volna hallani. A zsidó főtanács emberei unott és megvető tekintettel néztek végig a két szegény galileai halászon. De hála Isten, a mai ügy nem tart sokáig. Ugyan mit is mondhat ez a két szegény bárdolatiau ember, annak a názáretinek a tanítványai, aki istenkáromlásért a kereszten végezte ? Csak egypár theol ógiai és jogászi mesterfogás kell s megzavarodva fognak ötölni-hatolni s megismétlődik a szegény tanulatlan vádlottak szomorú és mégis nevetséges szinjátéka. De magát a kihallgatást még sem lehet mellőzni. Elvégre ők korrekt bírák, akik a perrendtartásnak eleget tesznek. A vádlottnak meg kell adni a szót. Az a szerencse, hogy nem kell oda figyelni. Az ilyesmit az ember úgy is tudja könyv nélkül. És Péter szólni kezd. Egyszerre valami villamos áramszerü ütés fut át a termen. Két biró még előbb suttogott, beszélgetett unottan s most egyszerre mind akettő figyelni kezd. Az egyik tekintete elmélázva járt a mennyezeten — Péter első szavaira kitágult szempillái, mint reflektorok szögeződnek a két tanítványra, a harmadik ki eddig kényelmesen hátra dőlve ült, most hirtelen előre hajlik s az egész lelke ott lángol a szemében. Valamennyi birót rabúl ejti a csodálkozás. Néznek, hallgatnak feszült figyelemmel. Egyikmásik tekintetet mig elborítja a gyűlölet, a gúny, a harag fellege, de mindnyájan úgy le vannak nyűgözve, hogy közbe szólni senki sem tud. Péter ajkáról mely szabadon, mind diadalmas áradat ömlik a szó, az evangélium fenséges igéje. Mikor elcsendüinek a meggyőződés teljes szavak : „Nincsen senkiben másban üdvösség, mert nem is adatott emberek között, az ég alatt más név, amely által kellene megtartatnunk“, egyszerre mintha csodás látomány állana előttük. Mintha kikelt volna a sir üregéből e szegény emberek mestere, ura, a názáreti Jézus, akit ők néhány héttel előbb öltek f évre 12 K. félévre klamáciők Faragó cimére küldendők. meg, száműztek az élők sorából. Most, mikor az a csodálatos áram ragadja őket el, amelyet a Jézus elitéltetésekor éreztek, egyszerre megint hallják a halálra üldözött ártatlannak szavát: „Én vagyok a Messiás és meglátjátok az embernek fiát a hatalomnak jobbján, eljönni az égnek felhőivel.“ Igen ő az, ő van itt a király. Ránéznek a két szegény galileai halászra s érzik, hogy ezek az emberek ott voltak a szent Közelében; bár egyszerű Írástudatlan emberek, végtére mégis a Jézussal voltak. A Jézussal való együttlét character indelibilis. Végig a világtörténelem összes szakaszain, az emberek egész során ott ragyog ennek az együttiétnek eltörülhetetlen nyoma. Minden vértanúban, minden hitvallóban van egy vonás, amely bizonyossá tesz minket afelől, hogy az illetők a Mester közelében voltak, lelke mélységes árjaiban megfürödtek. Minden keresztyénben van valami heroikus jellemvonás, mint Péterben és Jánosban egykor a főtanács előtt; egy sugár a túlvilágból, egy drágakőnek — talán csak halovány — reflexe, mely az égi koronából való. Van-e bennünk? Dicsérnek az emberek azért, hogy keresztyének vagyunk ? Gyűlölnek, megvetnek, üldöznek-e azért, hogy keresztyének vagyunk ? írigyli valaki a mi hitünket ? Példák vagyunk másnak ? Sziklaszilárd jellemek, mindennel dacoló, heroikus alakjai vagyunk a krisztusi hitnek? Nem. Mi porlepett szegény vándorok vagyunk. Péter és János daróca alól valami olthatatlan fénnyel ragyogott elő. A Krisztussal való együttlét drága s eltörülhetetlen nyoma. Mi belőlünk igen sokszor a sivár üresség állít elő. Tényeink, cselekedeteink ezt a kérdést csalják az ember ajakára: Hát ez is keresztyén? Nem és százszorta nem. Ez nem volt a Krisztussal. Ma szükség van olyan szivekre, amelyek adni tudnak. Ma a világ olyan szomorú, szegány, reménytelen. Didergő sötétség a hajnalhasadás előtt. De úgy e jön a kor, amikor a hajnal a mi szegény sziveinkből dereng elő. Valahol szerényen fel fog rezdülni az első fény. A mi orcánkon, a mi szivünkben ? Megfogják-e ismerni, hogy mi a Jézussal voltunk ? Nem ? Félek, hogy a Jézus sem ismeri meg, hogy vele voltunk. ae.
