Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-10-28 / 43. szám
43. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 299. oldal. Mikor ilyen megtévesztő, megvesztegető példákat lát a tömeg, a benne lappangó rosszra való hajlandóság felbátorodik és elindul pont ebben az irányban. így sülyed egyre a hitélet; így veszti el tekintélyét, becsületét. a vallás. Kétszeresen fájdalmas, hogy éppen ma, e nevezetes emlékünnepen kell megtennünk ezt a vallomást. De igazán méltatlanok volnánk a nagy reformátorok nevét ajkainkra venni, ha nem volna meg bennünk az a bátorság, ami oly bő mértékben megvolt őbenntik, t. i., hogy a betegségre, melyben senyvedünk, tartózkodás nélkül rámutassunk. Nem volnánk méltók arra, hogy utódaiknak tartsuk magunkat, ha ünnepélyesen meg nem Ígérnénk, hogy szivünkre vesszük az apostol által tolmácsolt üzenetet. Az Isten világosság és nincsen őbenne semmi sötétség. A dicső ősökről emlékezve, tegyünk fogadást, hogy nem ápoljuk magunkban, magunkra nézve azt a hazugságot, hogy bár sötétben, a bűn utján járunk, mégis közösségben vagyunk Istennel. Tegyünk Ígéretet, hogy másokból is igyekszünk kiirtani ezt a hazugságot és a bűnök mentegetésével, leplezgetésével nem szegődünk oda egyházi életünk megrontói, vallásunk tisztességének, becsülésének tönkretevői közé. Tegyünk Ígéretet, hogy azzal a hittel, amivel a reformátorok vállalták és végbe is vitték a megújhodás istenes munkáját, vállaljuk és munkáljuk mi is a hitéletnek, a jó erkölcsnek fölvirágzását Isten dicsőségére. Ihlessen meg bennünket a nagy ősök szelleme és segéljen meg a kegyelem Istenei k. j. Az emberi lelkekkel csak egy, vagy több ponton érintkezünk. Gondolataink és érzéseink legnagyobb mélységeiben egyedül vagyunk s az a vágy, bogy ebből az egyedülvalóságból meneküljünk, az imádságban jut kifejezésre. ROBERTSON. A reformáció emlékünnepén. A jelen órát az emlékezésnek szenteljük. Lelkünk visszaszárnyal a múltba, amidőn a tudatlanság, tévhit, babona, erkölcstelenség sötétsége nehezedett a lelkekre ; amidőn a lelki zsarnokság gátakat emelt a lélek szabadsága elé, bilincseket rakott, békókat kovácsolt annak szárnyaira; amidőn az Isten országának drága kincseit, Jézus idvezítő tudományát lelkiismeretlen kufárok kisajátították s nemtelen, önző emberi érdekek szolgálatába állították ; amidőn egy új világ teremtésére volt szükség. Mikor azután ennek hajnalán ismét eldördült a „legyen világosság“ isteni szózat, dörgé-. sére a régi világ romjaiból, a chaosból egy új világ kezdett kialakulni: a krisztusi világosságnak, a lelkiismereti szabadságnak, a haladásnak, az igaz vallásosságnak, az emberi kultúrának világa, amelyben az egyéni hit örök jogai érvényesülhetnek. Ünnepelni jöttünk egy nagy világtörténeti eseményt, amelyben Istennek az eseményekben megnyilvánuló és az emberekben megdicsőülő hatalma, nagysága, bölcsessége és jósága csodásán ragyog. Ünnepelni jöttünk egy nagy világtörténeti mozzanatot, melynek fénye kivilágol, jelentősége kiemelkedik a mai világégés borzalmai, szivet, lelket, elmét lenyűgöző hatásai közül is. Ünnepelni akaró lelkünk összhangját megzavarja ugyan a világfelfordulás meg nem szűnő recsegése, a reformáció 400 éves áldásai felett érzett hálateljes öröm derűjére ráborul az aggodalom, a gyötrelem, a szenvedések sötét, gyászos fellege, az ünnep fényére árnyat vet a martiromság tövis koronája s az ünnepi menet elé hősök hulláinak torlasza emelkedik: de azért nekünk nem szabad magunkat a tétlen búskomorságnak, a lemondó elcsüggedésnek, a fásult közönyösségnek átengednünk, hanem éppen az ünnepi emlé-Szent vágyással óh, mint siettünk hozzád Észak, kelet, nyugat s dél tartományi S hányszor kellett könyhullatásban ázni, Piros vérünk hitünkért hányszor onták, Elvették a fehér, szép templomot, Gályákat húztak palástos rabok. Háromszáz éven át bár megcsufolták És meggyötörték szent ekklézsiánkat, Megfogyva bár, de törve nem — Irántad Hálával nézzük negyediknek múltát.: Negyedik század békességiért Atyánk! a hála s tisztelet Tiéd. Emlékeinket mi is emlegetjük, De megbocsátunk, kik bántottak minket, Töröld el hát Te is mi bűneinket, Szivárványod jelenjék meg felettünk. Magyarok kérünk : béke s irgalom Örömét zengje itt sik és halom. Ahol a lélek széttöré bilincsét, Áldásod lengjen széles e világon! Szabadságért te szent lelked csatázzon, Hol láncon tartják igéd drága kincsét. Krisztus! ki értünk áldozád magad, Lelkünk uralmát magadhoz ragadd. Vezess minket, mint eddig is vezettél, Óvj meg külsőségtől, balga csodától, Cselekedd azt, hogy lelkünk légyen bátor: Kitartani mindvégig a keresztnél, Szeretni tisztán Istent s gyermekét, Elvetni minden haszontalan mesét. A reformáció ötödik századának hajnalára irta: Kiss Zoltán.
