Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-10-14 / 41. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 41. szám. Pápa, 1917 október 14. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÓRÉBÓL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNY« Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József «=> felelős szerkesztő címére küldendők, o Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. A református ember szive. Márk 1228—38. A legbajosabb, de a leghasznosabb kérdés ma az emberekhez és önmagunkhoz: „mik az örömeid?“ És minél többen hallják, annál hangosabb a válasz: „mit keresel halottas házban vidám éneket, százezer sebből vérző országban örömkönnyes szemeket. Mi csak a háború előtt tudtunk boldogok lenni, de többet soha igazán boldogok lenni nem tudunk, vagy talán nagyon későn a háború után“. Ilyen sziveknek nagyon nehéz evangeliomot hirdetni. Pedig elszégyenlené mindnyájunk magát, ha lerajzolnánk milyen szívből fakadó nyilatkozatok ezek. A világ azért szomorú, mert elvették tőle örömeinek tárgyát, a világot, s állandóan az élet értéktelenségének árnyai kisértik, „mert a jelszavakban már nem hisz senki“. Végeredményben is azért nem tud örülni az ember, mert szive félig keresztyén, félig pogány. Fél hitével reszket a földingásban, hogy az maradandó javait is elnyeli, fél szivével, a pogány felivel pedig fájlalja elvesztett örömeit. Ezzel a nagyon régi, nagyon vallásos s nagyon mély kifejezéssel „lelki javak“ sok képzelt és igaz bánat orvoslására hívhatjuk fel a figyelmet. Luther az I. zsoltár magyarázatában mondja: „az Úr törvényének akarása a szívnek az a tiszta gyönyörűsége, mely nem azt kérdezi, mit tilt a törvény vagy mivel fenyeget, hanem csak azt, hogy a törvény szent, igaz és jó. Akiben ez a mennyei akarat dolgozik, az boldog“. A legfőbb törvény Isten szivéből nem a 10 parancsolat, hanem egy még nehezebb, mely így hangzik: „szeresd a te Uradat Istenedet teljes szivedből s a te embertársadat, mint magadat“. Egy ilyen töryény, mint „lelki jó“ képes kárpótolni minden elvesztett örömért, tud fundamentomot adni az életnek, mert Isten annak szánta. Akik rá építenek, egy megújult élet minden öröme onnan fog kiáradni az ő szivök mélyéről az öröm sóvárgásban őrjöngésig feszült világba. De ki tud szeretni. Ha összeszámlálnánk akiket szeretünk, szivünk nagyon hamar kifogyna, azután csak az ismerősök maradnak, utánnuk egy sor személytelen eszme és itt az eszmék sorában bukkanunk rá a nagy parancsolatra. / Képtelenek vagyunk szeretni, akit nem ismerünk, amit ezentúl még állítunk, hogy szeretünk, azt nem ezzel a szóval kell jelölnünk. A szeretet lelkünk magasabb rendű képessége, vagy pontosabban minősége, melyet Isten létre akar hivni bennünk. Szivünk bűnössége, lényünk nyomorultsága, boldogtalan, örömtelen állapotunk akkor tárul fel előttünk, mikor belátjuk, hogy képtelenek vagyunk Istent szeretni. Igen, a személytelen fogalmat, a jehetetlenségeket követelő Mindenhatót. De Öt, aki szeretettel közelít, hogy ezt a magasabbrendű állapotot kibontsa bennünk, azt lehetetlen nem szeretni (116. dics.) Szeretetre csak személy képes és személy ébresztheti fel és Istent még nem ismerte senki és nem tett róla bizonyságot senki, rcsak aki személyes érintkezésbe jutott vele. És azok mind azt vallották, az Isten szeretet. Sok embertől megkérdeztem már betegágyaknál is, de még mindenki úgy vallotta m^g: „Isten szeretett engem“. De a legforróbb bizonyságokat azok vallották Istenről, akik nem a szerencse szekerét keresték, nem az élet kényelmes útjait választották, hanem a „belső ember“ kiformálását odaadták a szerető Isten kezébe. Itt tündöklik Isten szerelme, mert erre az útra nem lép senki jó szántából és nem halad előre a maga erejéből. Itt Isten nevével mindenre rá lehet kényszeríteni az embert, még rá is szedhető, ki is játszható, ki is használható, mert nem rászedettnek érzi magát, hanem szerető, engedelmes gyermeknek. Aki megijed ettől az isten-szeretettől, mennyivel inkább kockázatos az ott, ahol az életünk egészét építjük erre a lelkületre és nem egyes részleteit.
