Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1917-01-28 / 4. szám

26. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1917.

Éneklésünk.

ii.

Ami az énekvezetés feladatát illeti: az nem könnyű, de okkal-móddal, buzgó hozzáértéssel nem is nehéz.

Nem nehéz, ha van az énekeket tudó, tehát eo ipso énekelni szerető gyülekezet és iskola. Ezeket nevelni magának, minden valamire való kántor fő feladatának és érdekének tekinti. Tapasztalatok szépen bizonyítják, hogy kellő lelkiismeretességgel ez néhány év alatt eléggé el is érhető. Hogyan? Ezt nemleges felelettel jobban megmondhatjuk. Nem úgy, ha az iskolás gyermekeknek vasárnap sem kötelessége templomba járni, még szorgalomidő alatt sem. Nem úgy, ha temetésre, szofgalomidő alatt, vasárnap is egyedül megy az énekvezér, mert „haszontalan kölykei, hol is csavarognak?“ Nem úgy, ha temetéskor a sírnál, koporsónál, templomidő alatt a korcsmaudvaron lábatlankodnak az iskolás csemeték, mig az énekvezér egyedül küzködik az énekkel. Nem is úgy, ha még az énekek kirakása is rendszeresen elfelejtődik, vagy oly hibásan történik, hogy odanézni sem érdemes. Nem úgy, ha a templomba járni nem köteles és járni nem is szokott iskolásgyermekek vasárnap délután fölrendeltetnek, de pont templomba harangozáskor mennek testületileg, templom helyett az énekvezér vezetése alatt annak telkére munkálkodni, mig a templomban a lelkész énekelhet, ha akar; ha nem, úgyis mindegy. Nem is úgy, ha kurátor uramnak azt magyarázza: minek a templom, az arra fordított pénz, sárba dobott pénz. Ilyen és ezekhez hasonló helyi érdekű viccek elkövetésével borzalmas hatásokat esetleg lehet elérni, de éneklőmesteri érdemeket alig. Legfölebb annyit, hogy utóbb még a saját kollégáját sem kapja meg helyettesítőül. „Édes atyámfia, ha a te iskolád gyermekei templomba, temetésre

nem járnak, az éneket még kikeresni sem tudják, engem ne hivass, énekelj magad.“

A gyülekezeti énekvezetés sikeres voltához nem szükséges valami rendkívüli hatalmas, stentori hang. Nem a gyülekezet túlharsogása, hanem a gyülekezettel való rendes énekeitetés a jó énekvezető célja. Különösen az énekekben járatlan vezetőknél tapasztalható néha nagyon Ízléstelen erőlködés. Okát abban találja, hogy a vezető nem meri egy pillanatig sem odaengedni a gyülekezetnek az éneklést, mert attól fél, hogy akkor „elveszik“, ő kijön a kerékvágásból, zavarba jön, visszatalálni nem tud sem a szövegbe, sem a dallamba. Persze egyiknek sem ura. Tehát, hogy ezt elkerülje, ne mondják, hogy nem tud énekelni, szemeit a kótába és szövegbe meresztve, senkire, semmire nem vigyáz, énekel iszonyú hangon, kapkodva, sietve, nem várva, hol tart a gyülekezet, vagy egyátalán képes-e vele haladni? A gyülekezet egy darabig próbálja ezt a galoppot, de belátja, hogy nem neki való. Még a sor elején tartanak, a vezető már a második sor elején polkáz. Lassanként elhallgatnak, egy-ké vállalkozó szellemű még kitart, utóbb úgyszólván egyedül marad a vezető, aki, hogy mielőbb végére érjen, még jobban siet, mig csakugyan célhoz ér, s re bene gesta, kínos zilálás kíséretében igyekszik pihenni babérain. Természetes, hogy időnap előtt tönkre teszi magát. Következő alkalommal már rekedt.

A dolgát értő énekvezér alig énekel valamit, mégis jól „megy“ az ének. Először is nem kapkodja ki azt a gyülekezet szájából. Ha pedig gyülekezete a túlságosan vontatott éneklésre hajlandó, fokozatosan szoktatja le róla. Kezdi-végzi biztossággal a sorokat. Közben pihen hangja, de nem pihen figyelme. Szöveg, dallam birtokában, hogy ne mondjuk, „kisujjában“ van. Ahol szépen „viszi“ az éneket maga a gyüieke-TÁRCA.

Vallás és erkölcs,

i.

A vallás és erkölcs egymáshoz való viszonyáról a legellentétesebb nézetek uralkodnak úgy a közfelfogásban, mint e két szellemi adottság területére felépült tudományokban. Ennek oka egyrészt a kérdés elfogult szemekkel való tekintése, másrészt pedig a vallás és erkölcs területére, szerepére, lényegére vonatkozó felfogások ingatagsága. Vannak, akik a vallást a morál kivirágzásának, sőt egyenesen fattyúhajtásának tartják s legfeljebb paedagógiai jelentőségét ismerik el; vannak ismét, különösen a theológusok között, olyanok is, akik meg épen a morálról állítják, hogy az nem egyéb, mint a vallás száraz kivonata, kifacsart vallás. Az ethikai fanatismus harcol a vallás ellen s ki akarja azt küszöbölni a nevelés területéről is. A vallásos fanatismus harcol a morál ellen s azt állítja, hogy vallás nélkül semmit se tehetünk.

Kétségtelen, hogy úgy a vallás, mint a morál létezik, szükségleteket elégít ki, az emberi szellem természetéből folyik s ezért mindkettő kiirthatatlan. De az is bizonyos, hogy kölcsönhatásban, szoros kapcsolatban vannak egymással s e kapcsolatból a tapasztalati adatok alapján azt sem tagadhatjuk le, hogy a morál megáll önmagában, a vallás támogatása nélkül is, mig a vallás mindig bizonyos moralitással jár együtt, attól elválaszthatatlan. Ez a tapasztalat is szinte kényszerít bennünket e kettő között levő viszony keresésére és körülírására.

Egész pontos és megdönthetetlennek látszó eredménnyel biztat az a nagyon is gyakran alkalmazott iskolaszerű eljárás, mely szembeállítva a vallás és erkölcs fogalmát a belőlük vont következtetés útján keresi a megoldást. De mi a vallás és mi a morál fogalma? Hol találunk egybehangzó felfogásokat, definíciókat a vallás és erkölcs területét, feladatát, jellegzetes vonásait illetőleg ? Meghatározhatom a morált is, a vallást is többféleképen. Minden egyéni hajlamaim-