Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-09-30 / 39. szám
278. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. Mérleg. — 1517—1917. — II. Mégegyszer a mi sajtónk. Kell-e nekünk protestáns sajtó? S ha kell: miért nincs? S ha igazán kellene: nem lehetne? S miért nem lehetne? Min múlik? A szegénységen? Ezen sok minden múlik: ez igaz. De még ezen a szegénységen sohasem múlt olyan, amit igazán akartunk. Ott van a lelkészi nyugdíjintézet. A szegénység miatt ez is könnyen múlhatott volna. De meg kellett lennie. Tehát meg lett. Más példákat is hozhatnánk fel. De csak megkérdezzük újra: kell-e nekünk tulajdonképen protestáns sajtó? S ha kell: miért nincs? * Ne vegyék rossz néven kérdéseinket azok, kik most is buzgó lélekkel agitálnak a protestáns sajtó megteremtése ügyében. Mert szép számmal vannak ilyenek is és ha csupán rajtuk állana: már régen volna virágzó és nagy hatással működő sajtónk. Vagy meg sem szűnt volna, hanem kellő arányban tovább fejlődött volna az a sajtónk, amely már virágzott a reformáció idejében. De kérdésünk jogos, mert aligha többen nincsenek olyanok, kik ilyen értelemben „nem írnak, nem olvasnak“ és még az alig tengődő egyházi hetilapokat és folyóiratokat is sokalják, nélkülözhetőknek, szükségteleneknek vagy félelmeseknek tartják. És rájuk nézve azok is. így állván a dolog: félő, hogy mi még sokáig tengődünk a meglevő napilapok vegyes sütetű szellemi kenyerén. És sokáig fogjuk belőlük időnként megtudni, hogy az ev. ref. konvent itt és ekkor zsinatot tartott, ezt vagy azt a ref. nagy emberünket ekkor és itt temette ez és ez az egyházfejedelmünk, aki a halottat beszentelvén, fényes segédlettel pontifikáit. Magyar vallás szegény hivei: ti is jó sokáig sanyaroghattok még a lelki sorvadást terjesztő sajtótermékek miazmás levegőjében, mire rájutunk, hogy hazánk földünk, levegőnk, egünk, jelenünk, múltúnk, történelmünk, hitünk, küzdelmeink, tiszta, egészséges magyar lelkünk szellemi kincseit is lehetne, kellene és illene irodalmilag is gyümölcsöztetnft, legalább olyan mértékben, mint mások teszik ezt a nyakatekert filozófémákkal, hedonizmussal és szellemi torzszüleményekkel. ♦ A sajtó szükséges voltát és nagy hatalmát éppen a reformáció bizonyítja legjobban. És minden reformáció bizonyítja. Jézusé is. Mi lenne, ha nem volna olyan közvélemény is, mely a tulajdonképeni igazságokat számon tartja, Ítélő fóruma eljárási tárgyául díjtalanul fölveszi, elévülni nem engedi és minden fórumoknak fölötte áll. A Jézus halálra ítéltetésének ügye ? A szanhedrin a legtörvényesebben és Iegszabályszerübben elintézettnek vélte. Pilátus jóváhagyása is megvolt, legalább — formaliter. Res judicata. Ki merte volna számon kérni tőlük az igazságot ? Az ítélet végrehajtva. Fölebbezés nincs. Nincs? De mennyire van? A szanhedrin és Pilátus, ha fölébrednének, nagyot kellene nézniök, hogy Jézus nem lett gonosztevő az ő kedvükért, csak azért, mert ők gonosztevő gyanánt kezelték. Savonarola, Húsz János és a többiek sem lettek gonosztevők a máglyahalált kimondó Ítélet kedvéért. A gonosz és obscurus Ítélet s a hamis közvélemény is gonosztevőkké kiáltotta ki őket. Az igaz közvélemény, köztudat ellenben megtalálta az igazságot. Mi lett volna a világból, ha az igaz közvélemény, köztudat rá nem talált volna az igazságra sok olyan emberi ítélettel szemben, melynek minden helytálló realitása csak annyi volt, hogy zárt ajtók mögött hozatott. Az igazi, egészséges, tiszta közvélemény es köztudat a közéletnek legnélkülözhetetlenebb ellenőre; eszköze az igazságot szolgáló sajtó. Hogy van hazug-, ságot szolgáló sajtó ts ? Nem ok arra, hogy ne létesítsünk becsületes és igasságot szolgáló sajtót. Mert ha ezt nem létesítünk: azért még mindig lehet hazug sajtó. És ha nem létesítünk jót: annál jobban és csakis a rossz uralkodik minden háborítatlan hatalmával. A közéletnek leghathatósabb ellenőre a nagy nyilvánosság : a sajtó. A reformáció elveinek teljes megtagadása volna azt állítani, hogy mindenben tökéletesek vagyunk. Maguk a krisztusi és evangéüomi elvek tökéletesek, de ezek kezelése, alkalmazása éppen nem mondható mindig mentesnek az ad hominem jellegtől. Egyéb sem kellene, mint kimondani: nekünk nem kell nyilvánosság, káros a jogosult kritika, mi köze az igazságnak, evangéliomnak, Kálvinnak, Pál apostolnak, Krisztusnak a mi ügyeinkhez és aktáinkhoz ? Akkor aztán mitőlünk is megkérdezhetné bárki: hát nektek mi közötök reformációhoz, Kálvinhoz, Pálhoz és a Krisztus evangéliomához ? Református „Veszedelemben köztartásunk.“ Meghallottátok, megértettétek, sőt átéreztétek-e ti szülők s ti gyermektelen nagyok, gazdag hatalmasok e fájdalmas felkiáltását pápai főiskolánk új, érdemes köztartási Felügyelőjének? Beletudjátok-é magatokat képzelni abba a kinzó, sorvasztó helyzetbe, mikor az édes szülő azt kénytelen mondani gyermekeinek: ma édes véreim nem ehetünk, mert nincs kenyerünk, nincs semmi eledelünk. Ha igen 1 Bizonyára feljajdultatok, mikor 500—600 diák egész tanévi élelméről gondoskodásra és annak mértékletes beosztására hivatott — mintegy második atya — a nagy drágaság és szárazság okozta nagy nyomorúság miatt így sóhajta hozzátok: „Ha a jelen helyzet tovább tart s köztartásunk sem az államhatalom, sem a szülők megértő segítségében támogatást nem talál, előáll az a veszedelem, hogy köztartásunkat, ezt az áldásos intézményünket, szüneteltetni leszünk kénytelenek.“
