Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-09-23 / 38. szám
274. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. Mérleg. — 1517—1917. — A reformáció négyszázados emlékét ünnepeljük ez idén. Mi nem tudunk külső, lármás, kápráztató, tömegekkel imponáló ünnepségeket rendezni. Bajnak ez nem baj. Ne is a külső hatás kedvéért emlékezzünk régiekről, hanem a magunk lelki hasznára. És ha a reformáció korszakot alkotó nagy eseményeinek, különösen a reformáció fáklyavivő nagy alakjainak történetét, munkáit, életét vizsgáljuk: nem is kaphatunk valami nagy kedvet a külső, zajos ünneplésre; akkor sem, még ha akarnánk, még ha módunkban volna is. Inkább az önvizsgálódás, magunkbaszállás illik hozzánk. És többre is megyünk ezzel. így hidaljuk át lélekben azt a nagy távolságot, mely a négyszáz esztendő két végső pontja között elterül. Mi csak nyerhetünk ebből.‘Az összehasonlítás magunk részére csak előnyös lehet. Nem úgy értve, hogy talán mi volnánk előnyben négyszáz év múltán az. elődök, a kezdők felett . . . Óh nem! Sajnos, ezzel hamar tisztában keli lennünk. De azért csak álljunk a mérlegre. Ezt tenni kissé kénytelenek is vagyunk. Négyszáz esztendő mérlegének egyik végénél időzünk. Akarva, nem akarva megméretünk. Önként álljunk hát a mérlegre. Már ez maga növelni fogja értékünket. 1517—1-917. A mérleg két végpontja. Álljunk csak önként a mérlegre! * Szó sincs j-óla: mi nem vagyunk érzéketlenek a reformáció nagy alakjai és eseményei iránt. Nem feledkezünk meg róluk. Talán sokat is emlegetjük őket. De mintha csak olyan nagy általánosságban dolgoznánk ezen a téren. A részletek iránt nem érdeklődünk. És mintha irtóznánk a nagy példák részletes következményeit levonni. A magunk református keresztyén életének részletes zsinórmértékéül sokszor mindent el tudunk fogadni, csak reformátoraink példáját nem. És pillanatra sem jut eszünkbe föltennünk magunkban a kérdést: vájjon, amikor én olyan közeli, bizalmas viszony ban képzelem magamat reformátorainkkal, hitvallóinkkal, hát ők hogy érezhetik magukat velem egy lelki társaságban? Ezt a kérdést jó lenne legalább is minden reformáció évfordulókor komolyan föltennünk. A sokszor hangoztatott tökéletesség felé igyekvésnek egyik lépcsője lenne ez is. Oly könnyen belenyugszunk, hogy Krisztust nem bírjuk követni, mert isteni tökéletességben van felettünk. Ezzel aztán le is vettük az ügyet mindennapi életünk napirendjéről. Nem látjuk meg, hogy ezek az emberek a reformátorok, ha nem is utolérni, de sokban követni képesek voltak őt. Nem látjuk meg, mert akkor nekünk is sokban követnünk kellene és részben lehetne is őket; akiket csak nagy általánosságban szeretünk emlegetni; sokszor bizony csak olyanformán, mint kiváló ősét szokta az epigón utód. * III. Pál pápa, belgiumi követe, Farnesius bibornok utján egy felettébb atyai tanáccsal szolgált V. Károly császárnak. Arra akarta rávenni, ne tartson birodalmi gyűlést a vallási viszályok eloszlatása és kiegyenlítése végett, mert a protestánsokkal úgy sem lehet boldogulni. Be akarta őket feketíteni a római kúria minden eszközeivel és fogásaival. Kálvin kinyomatta ezt a felettébb atyai tanácsot. Hozzáfűzte azonban a saját kegyes és üdvös magyarázatait e tárgyról. Nem tett egyebet, mint az atyai tanácsra mondatról-mondatra, néhol szóról-szóra megmondta a való igazságot annak valótlan állításaival, ferde következtetéseivel, diplomatikus fondorlataival szemben. Éles ésszel, kálvini egyenességgel és szellemben, kálvini emelkedett stílusban, de nevén nevezve mindenütt a gyermeket. Természetes, hogy a nagy körmönfontsággal kiterjesztett háló szerteszakadt, a jezsuita lóláb teljes mivoltában villant elő. Aki.elolvassa, legfölebb szánalommal szem^, léli a néhai diplomáciai fondorlatok tönkrevert mesterfogásait. JDe felülni nekik nem fog. És ezt a munkát Kálvin egyenest V. Károly császárhoz intézett ajánlólevéllel adta ki. Álnév alatt. A könyvnyomda helye, a könyvnyomtató neve is álnév volt. Nem akart bajt okozni a városnak, ahol tartózkodott. Már most képzeljük el Kálvint a magunk mértékével. Mit csinált volna, mikor ez a pápai tanács megjelent? Talán elolvasta volna. Talán gondolkozott volna, hogy valamit tenni is jó volna. De hát mit csináljon? Ő szegény, könyvnyomdája, költsége nincs. A kúria is nagyon, de nagyon megharagudnék. És elvégre: ő nem politikus, nem diplomata, ő neki nem is muszáj megérteni, meglátni ennek a diplomáciai iratnak káros következményeit. Hiszen még saját felei, pártfogói is azt mondhatnák: mi köze a dologhoz ?' Minek kellemetlenkedik ? És a császár is mit szól ? Eljut-e hozzá az a munka ? Kedvére lesz-e? Hallgat e az ő szavára? Nem-e ezerszer inkább a római kúria tanácsára? Bajos dolog ez! . . . A kérdések száma millió lenne. De jó is, hogy Kálvin Volt ott a maga helyén. De jó is, hogy ő nem kérdezett és nézett mást, csak az igazság lelkét. De jó is, hogy neki volt ereje és bátorsága e szerint cselekedni is. * Az előbbi példa tanúságul szolgálhat a sajtó fontosságát illetőleg is. Kálvin elé áthidalhatatlan akadályt és veszélyt gördített az atyai tanácsnak kellő értékére leszállítása, ha az a saját neve alatt történik; kiadta tehát munkáját álnév alatt; de mégis kiadta; mert elejét kellett venni a protestánsok ellen irányuló cselszövénynek. Erre pedig egyedüli eszköz volt a nyilvánosság : a sajtó ; melynek fontosságát már 400 évvel ezelőtt fölismerték és alkalmazták reformátoraink. Mindenütt könyvnyomdáról gondoskodtak. Irataikat, müveiket, a szentirást nyomtatásban terjesztették. Mi pedig 400 év múltán, mikor a dekadens és reakciós sajtó már szinte leszámolt velünk: vitatkozunk, hogy kell-e nekünk protestáns sajtó? Református.
