Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-08-05 / 31. szám
31. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 235. oldal. selejtes húsvéti prédikációk „bebizonyítanak“, hanem az érzéki világ felfogási határain kívül eső, tehát csak a tökéletes hit szemeivel látható, de bizonyos valóság, amelynek csodálatos, szem nem látott, fül nem hallott világába Idvezítőnk is, bár biztos szemekkel, de a földi gondolkodás saruit leoldva tekintett, midőn így szólt a tagadóknak: „tévelyegtek, mert nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát, a feltámadáskor olyanok lesznek (az emberek), mint az Isten angyalai a mennyben. Az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene“. Pál apostol sem holmi csontvázak trombitaszóra való exercirozásáról tanít, hanem azt mondja: „A test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság nem örökölheti a romolhatatlanságot. Imé titkot mondok néktek. Mindnyájan elváltozunk. És a halottak feltámadnak romolhatatlanságban és mi elváltozunk11. A feltámadás hitét nem építhették azok, akik a kételkedő, fifikus atyafiakat, vagy a komolyan töprengő és kereső lelkeket, ahelyett, hogy más látókörbe igyekeztek volna emelni, inkább az ő látókörükbe helyezkedve igyekeztek őket „meggyőzni“ a földi gondolatok érveivel, ami hasznos lehet a bíróságok, parlamentek termeiben, de semmit sem ér és hiábavaló a hit dolgaiban, miért is Jézus maga ilyen „meggyőzésekre“ nem is pályázott. Hiszen ha a feltámadás hitét kipécézett alakban hagyta volna ránk, filozófiai rendszert alkotott és nem hitet ébresztett volna, ami nagy különbség. Ha valaki ezt a hitet valaha itt „kézzelfoghatóan“ megmagmagyarázni és bebizonyítani tudná: ez lehetne talán filozófia, de nem hit. De bizonyos, hogy minél tovább halad az emberiség a természet titkainak fölfedezésében (testek sugárzása, átváltozása), minél többet és minél behatóbban foglalkozik valaki e hittel: annál közelebb jut ahhoz, hogy elfogadhatónak tartsa; bár ennek teljes érzékelhetése — nagyon helyesen — e testben elérhető sohasem lesz. így értve a feltámadás hitét, lehetetlennek tartjuk, hogy akár földmives, akár ügyvéd, akár biró, akár mérnök, akár orvos, akár természettudós, vagy államférfi lelkiismeretével ellenkezőnek tarthatná arról vallomást tenni, hogy „Isten, aki feltámasztotta az Ur Jézus Krisztust, általa minket is feltámaszt a halálból és hálandó testünket halhatatlanságba öltöztetvén, általvisz az örök dicsőségbe“ (3-ik kérdés a közös bizottság szövegezésében). Ezt tehát senki sem fejtette ki. Ellenben úgyszólván szó nélkül határozatra jutott a szürke racionalista felfogás, már pedig racionalizmus a hit dolgaiban — fából csinált vaskarika. Egyébként az érdeklődés a kérdés iránt nagynak nem volt mondható, lévén úgyis minden mindegy, „majd a zsinat úgyis határoz“. Ez is igaz. De a mezőföldi egyházmegye lelkészértekezletének alaposságával is országos feltűnést keltett határozata sem utolsó dolog. Egyik lelkészi tanácsbiró, számvevő és iskolavizsgáló lemondott valamennyi tisztségéről. Lemondása — miután nyilvánvaló volt, hogy nem csak lemondani és újra megválasztatása tömjénfüstjében hajlongani akart — elfogadtatott. Kissé elszomorító, mikor munkaképes, egész életükben sokat munkálkodott, tevékeny emberek egyszer csak arra a meggyőződésre jutnak, hogy nem érdemes a közélet terén munkálkodni s több-kevesebb időre, vagy egyszersmindenkorra visszavonulnak szükebb lelkészi teendőik körébe. Igaz, hogy aki eddig is munkálkodott, ezután sem fog henyélni szükebb körű teendői közt sem, de a közügyeknek is minél több világos fejű, tevékeny és gerinces emberekre van szüksége, akik ne a más szájából lessék a sült galambot. Lemondása elfogadásakor az ilyen esetekben egyébkor mindig kéznél levő dicsérő hangszer zenéje is elmaradt; utólag szólalt fel egyik fiatal világi emberünk, indítványozva a jegyzőkönyvi köszönetét annak, aki másfél évtizede szolgált és pedig éveken át a mai négy számvevő dolgát úgyszólván egymaga végezte, évtizedig zörgetett — a közpénztárnokkal együtt — a közpénztár bevételeinek és kiadásainak egyensúlyba hozása érdekében. A jóakaratu felszólalás talán el is maradhatott volna; talán meg lehetne kezdeni a jegyzőkönyvi dicsérgetések teljes elhagyását, ez jobban illene evangéliumi és kálvini egyházunkhoz. A lemondott tisztviselő értékes munkáik odásához is talán stilszerübb lett volna minden köszönet elhagyása. A közgyűlési tárgysorozat olyan ügyei, melyek tulajdonképen közig, bírósági ügyek voltak, a bírósági ügyek közé utaltattak. Egyik azt kéri, díjlevele egy tételének értékét állapítsa meg a közgyűlés. De hogyan? A díjlevelek értékelését törvények, szabályok rendezik, azokat kell megnézni, a közgyűlés nem hivatott arra, hogy bárki helyett ezeket megnézze, vagy talán valami hangulatteljes szavazással döntsön az egyik félnek kérésére, mindenesetre ennek — javára, az ügy ismerete, a másik félnek teljes tudta nélkül. Akinek járandóságai kiszolgáltatása terén jogos követelése van, forduljon az egyh. közig, bírósághoz. Másik ismét a közgyűlési tárgysorozat során kéri, hogy illetményei természetben szolgáltassanak ki. Ha jogos követelése, nincs ellenkező, érvényes megegyezése, miért nem a bírósághoz fordul? Mások azt kérik — ismét a közgyűlési tárgysorozatban — díjlevelüket, mely jogérvényesen készpénzre változtatva lett, változtassa vissza a közgyűlés a régi, természetbeliekre. De hisz jogérvényes díjlevelet nem változtathat meg egyoldalulag az egyházmegyei közgyűlés az egyházközség és a javadalmas beleegyezése nélkül. Egyházi földek bérbeadásának ügye sem tartozik törvény szerint az egyházmegyei közgyűlés elé, csak az egyházközség belkörü jogai közé — ha csupán egyházi használatban levő földekről és nem a hivatalnokok használatában levőkről van szó. A hívek terhét képezett és képező rendes közmunka lerovásának mikéntjére alkotott egyházközségi szabályzat sem terjesztendő az egyházmegyére, csak ha fölebbezve van. Az sem tartozik az egyházmegyei közgyűlés tárgysorozatába, hogy egy lelkész vagy tanító ellen hatóság elleni rágalmazás miatt el
