Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-07-29 / 30. szám
228. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. Megnyitó-beszéd. A belsősomogyi ref. egyházmegye közgyűlésen elmondotta: Huszár Aladár egyházmegyei gondnok. A fékevesztett vad indulatok romboló árja immár negyedik éve tombol az egész világon, annak felkavart bűzös hullámai mossák alá a jogrend, az erkölcs, az igazság, a hit, sőt a hazaszeretet alapjait. A világháború borzalmai közepette, annak végnélkülinek látszó hosszú tartama alatt, a békét áhitó lelkek előtt többször megjelent a békesség reményének halvány szivárványa, de önző anyagi érdeket szolgáló elleneink nyomban szétoszlatták a biztató szivárványt és megfosztottak bennünket ez édes reményeinktől, így bár elleneink célját, a háború folytatásának általuk szükségesnek látott indokait nem osztjuk, sőt világosan nem is láthatjuk, tombol tovább a vészes áradat s tovább pusztulnak a legjobbak milliói s tovább rombolnak az ellenséges indulatok. Ha mindennek okát keressük, lehetetlen nem gondolni arra, nem az Isten büntetése-é ez az emberiség, mindnyájunk bűnéért, ha ez így van, úgy annál inkább kell helyt állanunk, tűrni, szenvedni keresztyéni türelemmel, mert hisz csak az lehet méltó a bünbocsánatra, azé lehet a győzelem, aki kiállja ezt a tüzpróbát. Tovább gondolkozva e kérdésen, lehetetlen meg nem állapítanunk, hogy a veszedelem fokozásának, a béke- 1 ehetőség elodázásának elleneink önző anyagisága s az az oka, hogy ők erkölcstelen céljaik érdekében, a kedélyek felizgatása s így a zavar növelése célzatával, most a legvészesebb időben kidobták az egész világba az internacionálizmus, a kozmopolitizmus és az áldemokrácia — mert hiszen a nagy világ eseményeiből ítélve nem az igaz, nem a valódi demokráciát óhajtják elleneink — jelszavát, nem gondolván meg azt, hogy ezek a meghamisított áljelszók, különösen az internacionálizmus, a kozmopolitizmus, mint a történelem tanúsága igazolja, csaknem mindig a faji egoizmusra, a hatalom túltengésére s a gyengébb és kisebb nemzetek elnyomását célzó törekvések megvalósítására vezetnek. A legszomorubb jelenség e vészes korban az, hogy a helyzet komolyságát magunk sem ismertük fel, mert hiszen hányszor hallottuk az utóbbi időkben azt a véleményt, mely a mi hagyományos hazaszeretetünk hangoztatását, a mai korba nem való elcsépelt frázisnak, a hitet a tiszta vallást pedig a mai korhoz nem méltó túlzott ideálizmusnak vagy mondjuk káros fanatizmusnak akarja feltüntetni. E felfogás ellen ép ma kell eréllyel síkra szállani, mert hiszen e vészes áradat ellen egyedüli fegyverünk éppen a hit és a hazaszeretet, mert kérdezem én, uraim, nem a hazaszeretet-é az, ami a háború negyedik évében ismét további szenvedésre és hősiességre lelkesíti a magyar harcost, nem ez-é az, ami megnyugvásra készteti a fiát gyászoló anyát, nem ez-e az, ami áldozatkészségre, nélkülözésre és kitartásra serkenti az itthon lévőket s nem a hit-é az, ami erőt ad a küzdő katonának, ami megnyugtatja a hozzátartozóiért aggódó magyar anyákat s ami vigaszt nyújt mindannyiunknak s élteti reményeinket, hisz ma van az a pillanat, amikor a senki által nem látható jövőért „buzgó imádság esedez százezrek ajakán“, amikor minden óra minden perce sok ezer megtört szív keserve. Ne feledjük uraim mi magyarok azt, hogy ezen veszélyeztetett kincseinket nekünk kell megvédelmezni, mert hiszen Magyarország ezer éves dicső múltját őseink hagyták reánk szent örökségképpen s a legelemibb kötelességünk ezt a hazát fenntartani és sértetlenül hagyni örökségkép majdan utódainkra s ma, amidőn a fent irt káros eszmék hatása alatt az államot alkotó nemzetiségek túlzó és jogosulatlan ábrándjairól hallunk, nekünk kell vigyázni arra, hogy a magyar hősök vértengeréből majdan ne mások számára fakadjon illatos virág s hogy a magyar nemzet ezer éves államfenntartó munkájának verítéke által öntözött honi föld ne mások számára teremjen Ízletes gyümölcsöt. Esdve kérem önöket uraim, hangoztassuk ezt, a múltúnkhoz méltó hazafiság és a hit szükségességét minden alkalommal és minden körben és megszívlelve a mai kor intő szavát, éljünk a honnak, a hitnek, de haljunk is meg a honért s hitért, ha kell. Ma, amidőn a holnapi nap eseményeit sem láthatjuk előre, engedjék meg nekem, hogy a helyzet részletezését mellőzve, röviden áttérhessek azokra a legutóbbi együttlétünk óta történt és aktuálissá vált beíügyeinkre, melyek elsősorban, sőt kizárólag minket, reformátusokat érdekelnek, ezek között elsősorban meg kell emlékeznem arról, hogy ezen év az, melyben nagy ünnepet ülünk, a reformáció négyszázados évfordulóját, az ünnepély részleteiről nem kívánok e helyen nyilatkozni, mert hisz az már elkészíttetett és megtárgyaltatok, az alkalom fontosságának a méltatása pedig más összejövetelünknek lesz a tárgya, itt ma a tettek korában csak arra kérem önöket, hogy minden ügyünk intézésében e nagy idők követelményeinek megfelelőleg, legyünk méltók négyszázados nagy múltúnkhoz. De mi, dunántúli reformátusok, egy másik ünnepet is ülünk ez évben. Ez évben volt ugyanis 10 éves évfordulója annak a reánk nézve nagyfontosságú és örvendetes eseménynek, hogy egyházkerületünk szerencsés választással megnyerte a diszes főgondnoki tisztre Tisza István gróf úr ő nagyméltóságát, kit mindannyian ismerünk, mindannyian szeretünk. E 10 év bármily rövid legyen is, bőségesen elég idő volt arra, hogy éppen mi, a vele folytatott közvetlen érintkezés alapján, az ö atyai jó szivének számtalan megnyilatkozásaiból megismerhessük az ő nagy egyéniségét, törhetlen magyar hazafiságát és az ő példát adó szilárd hithűségét. Azon reménytől áthatva, hogy ő nagyméltósága a
