Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-21 / 3. szám
20. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. nagykorúságnak és lázadva követeli az én autonom jogát. Annyi javakat szerez, amennyit bir, olyan mértékben teszi gyönyörűségessé, élvezetessé az életet, amennyire csak bírja és nem engedi, hogy „holmi vallás-erkölcs“ korlátozza, rövidítse kitelhető javaiban, gyönyöreiben. E lázadók világhírűvé lett korifeusa a már említett, nemrég elhunyt német bölcsész: Nietzsche, aki „összetöri a régi táblákat“ a „kegyesek ódon tábláit“ t. i. az isteni törvényeket. Neki „az isten halott“. Az ő emberfeletti embere, übermensche az erkölcsi korlátok nélkül mindent birni akaró, az öncélból „hatalomra törő akarat“. Ő szerinte az emberiség nagyobb részeinek, mint nyomorult tömegnek, alacsony „csőcseléknek, a „csordalelkek“ millióinak életelve, vezérlője a vallás és erkölcs. Társai az ultramodern szabad gondolkodók, a Jászi Oszkárok, a „Nyugat“ irói, általán a dekadens irók, valamint a szociálisták, feministák túlzó csoportjai. Lenéző ingerültséggel fordulnak el a vallástól és pedig nagy részük nem ám a tapasztalaton túli dolgok miatt (Isten, lélek, megváltás, örökkévalóság stb.), hanem a földi élet hatalmának, dicsőségének, élvezeteinek korlátozásai miatt. Ha nem is ilyen túlzó irányban, de erősen neveli a világháború az öntudatot és kívánságot a harcolóknál, hogy háború után jutalmul földhöz, bőséges javakhoz jussanak. Akik éveken át a hadban, a lövészárkokban kimondhatlan lemondások, nyomorúságok között éltek, bizony igényelni fogják, hogy a vegetáló életmód mindennapi kenyerén túl élvezzék is az életet, a kultúra által fokozottan nyújtott javakat. A korszellem és a világháború által okozott ezen állapot és életfelfogás a mi hitünket ugyan meg nem változtathatják, de módosítják élet- és világnézetünket, befolyásolják prédikációinkat, imáinkat. Bizony azokba szinte felhalmozódott számtalan aszketikus gondolatmenet, frázis; a világ hiábavaló javairól, örömeiről, dicsőségéről, a test megöidökléséről stb. stb. Igaz, hogy ezeknek egészen más értelmük van a hittudósok előtt, de ám a nagyközönség, még a műveltek is, úgy értelmezik ezen „ódon frázisokat“ ahogyan hangzanak és ma visszatetszenek azok. Bizony ma számtalan, bár hivő, de modern világi egyén kívánja, hogy mi lelkészek funkcióink szavaiban is finom tapintattal óvakodjunk azon kifejezésektől, melyek a változott életszellemnek visszatetszenek. Ne zárkózzunk el a kor szellemétől, melyet ne igyekezzünk holmi aszketikus frázisokkal letörni, hanem inkább vezessük helyes irányba. Ne legyen félremagyarázva, lekicsinyelve az életnek több örömteljes java, Istent, embert nem bántó élvezetes gyönyöre, mint a pietisták, baptisták különösen túlzó árnyalatai teszik. Megvetik a dalt, világi zenét, mellékelik (elmellőzik) sőt kerülik a művészeteket, megvetik a színművészeiét, annak nemesebb faját is, szinte elátkozzák az életet felderítő vigalmakat, a szörnyű dolgot: a táncot, az ártatlan dohányzást meg egyenesen a pokolnak szánják. (Hindenburg bakái pediglen sehogyan se hajlandók e nyavalygós szenteskedésre, hanem azt mondják, hogy a sok hurrá után jól esik egy kis heje-huja is, táncolnak is, dalolnak is, no meg isznak is, amikor lehet, hogy még dohányoznak is, az természetes. És emellett szépen megfér akár a legmélyebb vallásos érzelem, a seregek Urához, Istenéhez felható esdeklő ima!) Ilyen keserves szemforgatásokkal, tulságba vitt erkölcsi kényszerzubbonnyal teremtik meg aztán a túlzás másik végletén ellenszegülő, elpártoló Nietschéket, ultralibertinus szabadgondolkodókat. idézett: „A Felségesnek fiai, ti mindnyájan!“ (82. Zsolt. 6.) Épen ez várható, ha egyáltalán hiszünk Isten atyaságában. Természetes, hogy Isten nem akarhatja, hogy „egy is elvesszen a kicsinyek közül!“ (Máté 1814) Hogyan gondoskodhatnék mindnyájáról, ha nem gondoskodnék mindegyikéről ? Természetes, hogy ezt mondja Jézus: „Ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van“ (Máté 66). Mert az Isten egyénenkénti szeretetében való hit, ha megvan normális növekedése, szükségképen kihajtja az imádság virágait. V. Az imádság voltaképen annak a hitnek, hogy Istennek mindegyikünkre gondja van, a személyes igénybevételé. Amikor valaki igazán imádkozik, akkor nem hagyja az Isten egyéni gondoskodására vonatkozó meggyőződést értelmével elfogadott elméletnek, mely lehet nagyon szép, de haszontalan. Most felhasználja azt az igazságot, melyet meglátott; reátámasztja az életét; valóban belép az Istennel való érintkezésbe, melynek az a meggyőződés az elmélete, az imádság pedig a gyakorlata. Más dolog meggyőződve lenni arról, hogy valaki jóbarát irántam és más dolog tényleges baráti érintkezésben állani vele. így sok ember meg van győződze arról, hogy van Isten és hogy gondja van rája is; de nehányan gazdag nyereséggel fel is használják ezt a meggyőződés, úgy, hogy elkezdenek imádkozni s az Isten felől táplált homályos hitük átváltozik Vele való csodás hatású társalkodássá. A hitbeli meggyőződés egymagában csak térkép Isten gondoskodó szeretetének be nem járt országáról; az imádkozás valóságos utazás ebben az országban. A keresztyénségnek tragédiája ma az, hogy százezrek vannak, akik kegyeletesen őrizgetik a térképeiket, melyeken fel vannak tüntetve az Istennel való közösség útvonalai, de még sem utaznak. Elutasítanának minden szkeptikus kételyt, mely kérdésbe vonná Isten szeretetét minden egyén iránt, de nem használják ezt a hitet, amit vallanak, azzal, hogy rendszeresen reábiznák magukat Istenre és társalkodnának Vele. Elvesztik így mindennapi vezetését, az isteni segítségnek tudatát, Isten jelenlétének fenntartó érzését, ami mind