Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-07-22 / 29. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 29. szám. Pápa, 1917 julius 22. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖBÉBÓL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József => felelős szerkesztő címére küldendők, o Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Az Ur gondot visel. Mt IO29—31: „Nemde két verebecskét meg lehet venni egy pár fillérért ? És egy sem esik azok közül a földre a 0 atyátok akarata nélkül! Nektek pedig még a fejetek hajszálai is számon vannak. Ne féljetek azért: ti sok verebecskéknél drágábbak vagytok.“ Az Ur gondot visel ... Előttünk állott a rettenetes jövő. Acél égbolt nézetta földre s körös-körül a szántó-vető reménye hervadóban. Ritka és satnya vetésekre szórta sugárkévéit a tikkasztó nap. Előttünk állott a paizsos férfiú rettentő alakja, százezrek éhínsége, mikor a tizenkettedik órában megtermékenyítő fellegek serege vonult az égre s újjászülte az egész természetet. Nem táplálunk vérmes reményeket a jövendőre nézve. Tudjuk, hogy minden idegszálunkat meg kell feszíteni, minden igényünket a legalacsonyabbra kell szorítani, tudjuk, hogy kenyerünk távol lesz a béke omlós kenyerétől, de Isten kegyelméből meg fogunk élni, lesz kenyere mindenkinek, jutni fog a legnyomorultabbnak is. Le fog csillapulni a belső izgalom s továbbra is kitarthatunk igaz Ügyünk mellett. Óh, mily megragadó igazolása mindez annak, hogy az Ur gondot visel! Áldott a neve, dicséret végtelen jóságára, hogy gondviselő jóságának újra bizonyságát adta. Áldás reá minden szem búzáért, minden szál fűért, minden bokor burgonyáért. De áldás legfőképpen azért, hogy milliók szivében megerősítette a már-már lankadó hitet, a bizakodást. Áldás reá, hogy milliókat állított oda tanúul gondviselő szerelme mellé, hogy milliókat szült újjá, tanított hivő szemmel nézni a múltra, bizni a jelenben s a rendületlen kitartás érzetével készülni a jövő felé. Mikor az emberi ész cserben hagyott, mikor a diplomaták furfangja csődöt mondott, mikor úgy látszott, hogy minden oldott kéve gyanánt hanyatlik a züllés felé, egyszerre ismét kiderült az ég s látjuk Istent,, aki számára nem kicsiny az a feladat sem, hogy az apró verebekre gondot viseljen, aki előtt a legegyszerűbb, legnyomorultabb lélek is végtelen érték, aki kiapadhatatlan gonddal veszi körül a népek s nemzetek életét. Ha csalódnunk kellett is eddig, ha a békességre vonatkozó reménységeink százszor omlottak is össze, ma már tudjuk, hogy neki nemcsak égetően tikkasztó napja van, de vannak szelíd esőktől terhes fellegei is. Ö elhozza elsenyvedt nemzetünkre is a béke áldott napjait. Deus providebit! De van valami, ami miatt még mindig telve van a lelkünk aggodalommal. Szomorú tény, amely ezelőtt három évvel szinte hihetetlennek látszott volna, hogy az európai népek életének ez a katasztrófális megrázkódtatása nem fakasztotta fel a vallási életnek azokat az üdítő s ujjászülő forrásait, amely után Krisztus komoly hívei annyi idő óta sóvárognak. Láttuk a felhőt, mely rettentő morajjal jő és közelít, hallottuk az ágyuk orgonáját, a látóhatár északon, keleten és délen rettentő hangzavarba olvadt össze s mi, akik annyit, óh annyit reszkettünk, egy reménységben leltünk vigaszt, hittük, reméltük, hogy a háború amennyit elvesz, annyit ád is, újjászületett, tiszta, komoly életekben, egy új, tiszta s nemes kultúrában, anyaszentegyházunk felvirágzásában, elfeledett szent tradícióink felébredésében ... Mindez nem történt meg ... Legalább is nem történt meg emberi szemmel láthatólag. Csak az önfeláldozás, a halálig való kitartás példái ragyognak felénk^jmint megannyi csillag a határokon, belül minden száradóban, tikkadóban. Az egész körülöttünk álló világ epedve tekint az ég felé megtermékenyítő esőért, szelíd harmatért. Mindenki vár. Sokan tudják mit. Sokan már azt sem tudják, hogy mire várnak Az Ur könyörülni fog. Talán nem olyan utakon jár, amelyet emberi szemeinkkel is nyomon kisérhetnénk. Talán nem akkor avatkozik bele a dolgokba, amikorra mi pontosan megállapítjuk a határidőt. Talán ez az év sem lesz megkoszorúzva fénnyel, ha egyházi életünk újjászületéséről lesz a szó. De egy minden hivő lélek előtt bizonyos. Az Ur nem hagy el. Az Ur jő. Menydörgésben, összeomló társadalmak rettentő robajában, az egész világon az összes népek életén áttomboló viharban-e, vagy szelíd szellőben? Ki tudja. De jön. Várd Őt. Tárd ki neki a magad szivét. Nyitogasd a fel a hívek szivét. Bizonyítsd be nekik, hogy ők megannyi mondhatatlanul drága kincs az Isten előtt. Mondd, hogy Isten még szent fiát is szívesen adta s adja értük. S egyszer egy váratlan órában eljön az, aki számon tartja a lehulló hajszálat, a verebecskéket» a rét liliomát. Az Ur gondot visel. s.
