Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-07-01 / 26. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 26. szám. Pápa, 1917 julius 1. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József cd felelős szerkesztő cimére'kiildendők. o Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Isten kívánsága. Márk 9t : „Ez az én Szerelmes Fiam * őt hallgassátok.“ Evangéliumainkban sok meglepőt olvashatni, de ez nem is lehet másként. Jézus még a legtúlzóbb kritika bonckésének alkalmazása után is úgy áll a komoly ember előtt, mint aki felülemelkedik a közönséges ember korlátain s az egekig nő rejtelmes szavaival, titokzatos magaviseletével. És amily csodásak az Ő saját szavai, ép oly csodásak azok a szavak, melyeket mások mondanak Róla. Akár barátai, akár ellenségei nyilatkozatait olvassuk, egyformán felköltik érdeklődésünket. Sietünk, hogy megnézzük, ki az, akiről így beszéltek az emberek? A legmeglepőbbek azonban azok a kijelentések, melyeket az írók szent tartózkodással „felhőből jövő szózatának, „égi hang“-nak mondanak csak, de amelyeket hallva, ösztönszerüleg érezzük, hogy igaza van Péternek, aki nyíltan megmondja, hogy ez a szózat az Atya Istentől jött (II Péti 17). Ilyeneket hallott Jézus és mi sejteni kezdjük „szent borzalommal“, de egyúttal dicső felmagasztosultsággal, hogy a mi Üdvözítőnk valóban Istentől, onnét felülről jött. Az isteni szavak azonban nem azért zengtek bele a világba, hogy ámulva csodálkozzunk rajtuk, nem is azért, hogy értelmünk mérőónjával próbáljunk a bennük rejlő mélységekbe behatolni, hanem legfőképen azért, hogy engedjünk nekik. Vegyük őket úgy, ahogy elhangzottak. Ne bölcselkedjünk, hanem cselekedjünk. Isten kívánsága egyúttal parancs is: „Ez az én szerelmes Fiam, őt hallgassátok“. A mai viszonyok közt, úgy tetszik, ez sokkal nehezebb feladat, mint máskor. Telve van a szívünk a váltakozó érzések árjával. Nemzeti életünk sok baja, a megélhetés nyomorúságai, a megbecsülhetetlen értékeket elpusztító vértenger nyomasztólag fojtogatja lelkünk szárnyalását. Révedezve tekintünk mindenfelé: merre és mikor tudunk ezekből kibontakozni. Másfelől emlékezetünk visszaszáll a reformáció jubileumának ez esztendejében az ige diadalmas bajnokaihoz s megtelik a szivünk örömmel, arcunk sugárzik a nagy idők megihlető látomásaitól. Örömben, bánatban, a köznapi élet jelentéktelen dolgaiban és a világtörténelem rettenetes vajúdásaiban egy a kötelességünk: Őt hallgatni és akkor jól lesz minden. Jézust hallgatni pedig nem annyit jelent, hogy ölbe tett kézzel, elmerengve csüngünk ajkának beszédén, mint a gyermek a regemondóén a „kandalló mellett“. Jézust hallgatni azt teszi, hogy Reá bízzuk egész életünket, szeretjük úgy, mint legjobb barátunkat s hódolunk előtte, mint korlátlan Urunk és királyunk előtt. Lelkünk lázadozik, mert még nem tudja őszintén elmondani, amit Pál: „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus“. Tiltakozik, hogy lehetetlen e világban következetesen keresztyénnek lenni, kibúvókat keres a megalkuvásra, isteni törvényszerűséget akar látni a bűn tombolásában, szentté iparkodik avatni az önzést, de csakhamar kénytelen belátni, hogy ma is és mindenkor a legjobb út az egyenes, a királyi út, a Krisztus útja. Minden nemzedék előbb a saját útjára tér, nem Öt hallgatja, de jön a kiábrándulás és újból meg újból beigazolódik: a legbiztosabb életet az éli, aki a Názáretire hallgat. Hallgatni tehát Őt, Isten szerelmes Fiát, minden helyen, minden időben, életben és halálban, ez az ember feladata.
