Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-04-29 / 17. szám
134. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. papok is gyarapodjanak ez úton ismereteikben; — tehát különös figyelemmel kellene lenni az ilyesmikre. Én nem akarom tanítani azokat, akiknek e téren tanítványa lehetek csak; — de éppen ezért mutatok rá, hogy miképpen tanítsanak bennünket. — Hogy példát s említsek : ne átalják dr. Horváth Józsefnek bölcsésze ttörténetét megtekinteni. Ahogy ő történetet, vagyis értesítést ad a bölcsészet változásairól, fejlődéseiről; valahogy olyanképpen kellene értesítést adni a theologiai tudományokról is. Ilyenformán biztosan jobban megközelítenék a célt. Az első rész után a harmadik részre ugróm: az értekezésekre. Erre az a rövid megjegyzésem van, hogy: kevés. S ezzel talán meg is mondtam már a bírálatot; mert kevés csak abból lehet, ami jó, kedvünkre való; mig a rosszból, a nem tetszőből a kevés is sok. Ezeket az értekezéseket én különösen fontosnak tartom a nagy közönség nevelése, vezetése szempontjából. Mulattató műsor-részletek közé beékelt e fajta felolvasások a nagy közönség nevelésében több eredményt érhetnek el sok prédikációnál. Éppen ezért rendszeresíteni kellene ezeket városon s falun egyaránt. A városi tudós, tanár, író stb. így a faluval, a falusi más viszonyok közt élő lélek pedig a várossal közölhetné megfigyeléseinek, ismereteinek kincseit. Ilyen munkálkodásnak széleskörű szervezésével lehetne azt elérni, hogy ne csak a törvényszerű kapocs legyen meg az egyes gyülekezetek s ezek tagjai között, hanem eleven szellemi élet fejlődjék ki. A lelkészi tár így kiszélesednék a hívek tárházává. így aztán a középső rész — az egyházi beszédek stb. — is más célt szolgálna, mint így szolgál. S az igazibb célja az a másik lenne. Én legalább úgy látom s úgy vallom, hogy az egyházi beszédek nyomtatásban való terjesztésének nem mértékeket nyer.1 2 Nem vonjuk kétségbe, hogy az erkölcsi eszmék maguk is kelthetnek érdeklődést és érzelmi dispositiokat, hiszen akkor van az ember igazán elemében, mikor az erkölcsi világban él s ez az élet bizonyára jóleső érzést támaszt a szívben, de hangsúlyozzuk azt a psychologiai tényt, hogy igazi érzelmi viszony csak személyes közösségben állhat fenn. Az eszmék varázsa sohasem lehet oly nagy, mint az élő személyiségé, kiben azok élettel telve jelennek meg. Az igazi nagyság a személyiség nagysága, az igazi szeretet csak személytől jöhet és személyre irányulhat. A másik erőtelen nagyság és színtelen szeretet. A nagyságból hiányzik az élet, a szerétéiből a kölcsönös személyes hatás összekötő kapcsa. Ezért van igaza Gourdnak mikor azt mondja: „a morál az akarások coordinatioja az akarat extensitása szempontjából, a vallás pedig az akarások coordinatioja az akarat intenzifikálása szempontjából.“3 Hozzá tehetjük, hogy az erkölcsi érzület intenzifikálása szempontjából is, ami különben már bent foglaltatik Gourd meghatározásában. A vallás a az lenne az igazi célja, amit most szolgál, t. i., hogy egyik lelkipásztor a másikét bemagolva elszavalja a szószékről, hanem az, hogy a közönség között terjesztessék. (S meg is vennék, de . . . hátha így a hallgató ráismerne a — papja tudományára.) Mert akárki akármit mond, vagy gondol . . „ de én valami igazán szégyenleni valót látok abban (s mintha a tanítók stb. gúnyos mosolygását is látnám ezen lelki szolgálat értékelése gyanánt), midőn a pap elszavalja a más irta prédikációt. Nem tudok elképzelni megalázóbbat a lelki munkát végezőre, mint mikor valaki megkérdezi tőle egy-egy ténykedése után : kinek a munkája volt ez ? Mivel pedig az egyházi beszédek sajtó útján való terjesztése most majdnem kizárólag ezt a célt szolgálja, szinte általánosan megvan az egyházi beszédeknek egy közös nagy hibája: a mesterkéltség, modorosság. Több-kevesebb mértékben a Debreczeni Lelkészi Tárban megjelent beszédeken is végig vonul ez. A beszédek írói már eleve arra gondolnak, hogy mások is „használják“ majd beszédeiket, ezért arra törekesznek, hogy minél választékosabb nyelven írjanak, minél több gondolatukat szorítsák össze egy-egy beszéd keretébe. Beszédeik megírásánál nem az áll lelkűk előtt, hogy saját gyülekezetükhöz, mint egy keresztyén család tagjaihoz szólantk, melyben gyermekek, ifjak, műveltek s egyszerű tudásuak vegyesen foglalnak helyet, hanem arra figyelnek, hogy a kivül levők kritikáját kiállja majd a beszéd. Pedig egyházi beszédnek az igazi értékelését nem a boncoló kritika adhatja meg, hanem az a hatás, amit gyakorol reánk. Több figyelemmel kellene lenni a beszéd-iróknak a biblia nyelvezetére. Meg kellene látniok, hogy Jézus nem szavalt, nem értekezett, hanem beszélt (beszélgetett) természetesen, ahogyan a lélek késztette szólni, mikor az istenországának igazságait terjesztette. legmagasabb fokra intenzifikáija az erkölcsi érzületet, olyan fokra, amilyenre csak képes az emberi lelki világ. Csak az érzelmi állapotok ilyen intenzifikálása magyarázhatja meg a katakombák felmagasztosult életét, a vértanuk Istent dicsőítő énekét, Néró fáklyáinak titkát, a gályarabok rendíthetetlen akaraterejét és a „kereszt bolondságát.“ De le kell szögeznünk azt is, hogy a vallás azzal a tényével, hogy a legszélső határokig, az emberi öntudat által elbírható legmagasabb fokig intenzifikálja az érzelmi dispositiokat, az értelmi elvakuitságnak, a rajongásnak és fanatismusnak lehet előidézőjévé olyan egyéneknél, kiknek testi és lelki organismusa nem birja el az érzelmi életnek ezt az intenzív magasba lendülését. 1 Ebbinghaus: Grundzüge der Psychologie. Leipzig. II. 1913' 417-8. 1. 2 V. ö. Ebbinghaus: i. m. 465. 1. 3 J. J. Gourd: La Philosophie de la religion. Paris 1911. 97.1, (Folyt, köv.)
