Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-04-15 / 15. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 15. szám. Pápa, 1917 április 15. DDNANTDLI PROTESTÁNS LAP A /, EGYHÁZ ÉS ISKOLA- KÖRÉHÖL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József == felelős szerkesztő címére küldendők, a Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Önzetlenség. János Hw: „És én ő érettük oda szentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban “ ,,Amidőn önzetlenségről beszélünk, rendesen szolgálatra kész nemeslelküségre gondolunk, mely áldozatra is hajlandó“ (Fosdick). Az önzetlenség az akaratnak az az iránya, mely az akaró személy hasznát, vágyait s kívánságainak betöltését másodrendű dolognak tekinti; elsősorban lát valami ideált, melynek eléréséért még szémélyes boldogságát is feláldozza. így lesz az önzetlenség a szolgálat ikertestvére. Aki pedig a maga hasznát mindenek fölé helyezi, másra tekintettel nincs, sem személyre, sem eszményre, az önző s képtelen szolgálni Istennek, erkölcsi világrendnek s embereknek. Túlérzékenység, büszkeség, rátartiság, túlönértékelés az ilyennek jellemző vonásai és csak az első személyt ismeri: Én. Figyeljük meg ezzel szemben Jézus jellemét. Imádkozik, főpapi imáját mondja. Szól ugyan magáról is, de nem kér lehetetlent, csak azt, amivel már birt. Gondolatvilágában a főhelyet azok érdeke foglalja el, akiket Isten e világból neki adott s akik az Ő beszédét megtartották. Jézus őket annyira szerette s maga-magával szemben annyira önzetlen, hogy ő érettük oda szenteli magát, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban. Imájának ez a sora voltaképen csak egyik része volt annak az önzetlen, magáról megfeledkező szeretetnek, melyet mindenfajta ember iránt érzett s amely még önfeláldozásra is hajlandó volt. Jézus tanításait, érzelemvilágát ez az egyetlen egy, az egész világot átölelő gondolat uralja: az emberiség. Munkássága előtt egy cél lebeg: az emberiség boldogítása. Egyénisége bármily nagy jelentőségű legyen reánk nézve, Jézus nem tulajdonított neki értéket, ha nem állott összeköttetésben az emberiséggel. Őt csak az foglalkoztatta, milyen helyet foglal el az emberiség összességében, mily mértékben szolgálja mások boldogságát és tudja e világot átalakítani a mennyek királyságává. Földi királyság őt nem érdekelte. Csak egy szavába kerül, midőn Jeruzsálembe való bevonulásakor hozsánnázó sokaság kiséri, hogy a nép vállaira vegye s Dávid rég üresen álló trónjára helyezze. De ezt a szót nem mondja ki; inkább választja a kereszt útját, mert szive súgja, hogy így akarja az Isten. Ez az önzetlenség! Vele hasonlítsuk össze életünket. Horribile dictu, mintha nem is az Ő rnegváltottai, testvérei lennénk! Mintha nekünk más Atyánk lenne; mintha más vér keringene ereinkben. Mintha más életcél lebegne előttünk. De mégis csak testvérei vagyunk'; egy a mi Atyánk, azonban tékozló fiákká lettünk. Hódoljunk meg a Lélek hatalma előtt, hogy ugyanaz az érzés legyen bennünk, mely volt a mi Urunk Jézus Krisztusban. Legyünk megszenteltekké az igazságban, önzetlenekké érzelem- és gondolatvilágunkban, mert mi érettünk is oda szentelte magát. Ez a mi életünk, hivatásunk conditio sine qua nonja; nélküle lehetünk érzéki eszes létezők, de emberek, aminőknek Isten akart örök tervében, ideálok, akikre nézhetnek s követhetnek sokan, soha! Mi pedig emberek, a kötelességteljesítés, az önzetlenség tiszta típusai tartozunk lenni. Járjunk azért, ez emberiségért élő-haló s önmagát megtagadó Jézus iskolájába. Gy. E.
