Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-04-01 / 13. szám
13. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 99, oldal. Intelligenciánk megmentése, '■ Irta és a kaposvári lelkészi kör f. évi január hé 29-én tartott értekezletén felolvasta Rétfty László. A szomorú jelenség, intelligenciánk vallásos érzelmeinek csendes haldoklása, sötét keretekben rajzolódik a jövő perspektívájában, amely egyházi életünk összes területein tapasztalható. Még mindig sok a seb, ez egyházi életünk örök visszhangja. Egy-kettő a gyógyulás folyamatában van már, de a régiek mellett újak támadnak s az Úr Siona mint egy nagy szenvedő, küzd s négyszázados múltjának határkövénél segítségért kiált s gyógyulásért eseng. Mint egy jóságos édes anya — szent asylum Ő a védtelennek, csöndes kikötő a viharvertnek, örök vigasztaló a tépett szívnek: két kezével áld, századok viharában keblén hordozta gyermekeit, kik érte meghalának. Ha a múltra tekint, fájdalmas, tövises utakon is virágokat talál; ha a jelent vizsgálja, könnyeket hullat. Ő szeret minket, Öt elhagyják sokan, elhagyj ák azok, akiket szült, akiket nevelte akik keblén szívták magokba a szeretet édes melegét, a tudás első zsengéjét, a földi ember értékjelzőjét. A jelen idők véres vihara sokat közelebb hozott hozzá, sokat még távolabb dobott tőle. Elhagyták hát nemcsak az egyesek, de a müveit társadalomnak egy hatalmas rétege is — református intelligenciánk — lassan kisiklik egyházi életünk mezejéről. A közelmúltban jelent meg egy cikksorozat hivatalos lapunk hasábjain, melyekben az iró, hol közel járva, hol távolabb esve a kérdés lényegétől szanálni próbálgatja a nagy sebet. A seb nagy, nagyobb, mint azt sokan gondolják; a seb fájó, egyre mélyebbre marja magát egyházunk testébe. Az említett eszközökkel csak kötözgetni, gyógyítgatni lehet, de a nagy baj gyökeres orvoslása egészen más irányú intézkedésekben találja meg orvosságát. E hagy baj egyedüli és végső okát, mig egyfelől a rácionalisztikus szellemi irányzat destruktiv megnyilvánulásaiban, másfelől középiskolai vallásos nevelésünk hiányosságaiban keresem. Az első ok megszüntetéséhez semmi remény, de a második ok eltűnésével az első okot is veszélyt nem jelentő korlátok közé szoríthatjuk . . . ■ Az iniciativa tehát, vallásos intelligenciát nevelni, nem pedig az egyház talajáról lesiklott, vallásos érzelmeitől megfosztott töredékét egyházunknak visszahódítani, mert ez utóbbi nemes, de hiába való küzdelem ; az előbbi szintén nehéz feladat, de áldásos eredményeket biztosító. Még egyszer hangsúlyozom tehát, csak nevelni lehet egyházias szellemben élő intelligenciát, mert a pedagógiának örök nagy elve marad: „Azzá lesz az ember, amivé nevelik“. Intelligenciánk vallásos tartalmát a középiskola adja meg; itt kell tehát intenzív, olyan vallásos nevelést teremteni, melyben a fejlődő lélek eleven, lüktető hitélettel, az egyházszeretet forró melegével teljék meg. A levegő, mely körülveszi az ifjút, mérgező miazmákkal van telítve; az élet, mely körülöleli, romboló hatásainak millió hullámverésével elsöpri az édesanyai nevelés aranyos himporát, a gyermek-évek boldog emlékeit. Mint törékeny lámpaüveget, úgy kell féltve őrizni, ápolni a fejlődő ifjúi lelket minden roppanástól s annak fogékony talajába oly mélyre kell belevésni a vallásos érzelem teljes intenzitásával a Kálvin egyházát segítő áldozatos szeretetnek boldogító .tudatát, el. Láttuk azt is, hogy az az ontológiai elem, mely a vallásban elengedhetetlen, értelmi utón meg nem ragadható, fogalmakból fel nem ismerhető. Kimondhatjuk azt is, hogy a vallás nem az értékeknek egy ontológiai létből való levezetése, nem az értékeknek a megtámogatója. Az önértékek irrationalisak, levezethetetlenek, támogatásra nem szorulnak, önértékük van, önmagukban értékesek. De positiv kijelentéseket is tettünk. Azt mondottuk, hogy a vallásnak van értékelméleti oldala s azt meg nem is kell külön kiemelnünk, hogy ontológiai oldala is van. Hogyan egyeztethető össze ez a két állítás ? A vallás az értékek conserválása. A vallás az Istennel való viszonyunk átélése. Ez a két felfogás fejezi ki a legteljesebben a vallás területére vonatkozó összes nézetek lényegét. Az előbbi nézet az újabb megfigyelések és meggondolások nyomán emelkedett ki a homályból. A vallásos élet tanulmányozása nyilvánvalóan megmutatta, hogy a vallás helye az emberi élet gyakorlati oldalában keresendő. Ez a felismerés visszahatást szült a rationalismus száraz szőrszálhasogatása ellen. Ez a visszahatás megtörtént mindenkor, valahányszor a vallás elhidegült, megszáradt az élettel szemben s a formalismus és dogmatismus vert gyökeret a vallásos élet tarlóin. A XX. század gondolkodásában ez a visszahatás a vallás értékelméleti oldalának kiemelésével fejeződött ki. Magán hordja tehát az előző korok formalismusának a bélyegét. De lényegében mégis annak a felismerését tartalmazza, hogy az értékek fogalmi mesterkedések utján való substantializálása még nem vallás, az istenség lényegének fogalmi körülírása még nem elégíti ki azt a szükségletet, melyet a vallás van hivatva betölteni; felismerése ez annak a ténynek, hogy a vallásban az Istennel való viszony átélésén, tehát erkölcsi magatartáson van a hangsúly és nem a viszonyból származható ismereteken, vagy kultuszbeli cselekvényeken, nem is a viszonyt alkotó egyik tényező fogalmakba öltöztetésén. Ez utóbbit tegye meg, ha tudja, a metaphysika, de a vallás más, mint métaphysika. A vallás a gyakorlati életé, egyéni élményekből él és nem fogalmakból. Eltörölhetjük a fogalmakat, a vallás azért vallás marad. Mi tehát a vallás ? Hogy
