Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-02-20 / 8. szám
8. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 59. oldal. Lelkészi szolgálatunk és az evangéliom. A lelkészi munka: szolgálat, maga a lelkész szolga, de nem embereknek, hanem Istennek szolgája és az ő titkainak sáfára. (I. Kor. 4:1.) A Helvetica Confessio szerint (C. 18 §. 1., 11 —13): „Az Isten a maga anyaszentegyházának gyűjtögetésére, igazgatására és megtartására mindenkor egyházi szolgákat vett fel eszközökül. Tehát az egyházi szolgák eredete, rendeltetése és hivatala igen régi és magától az Istentől való .. . Ezért az egyházi szolgákat úgy kell nézni, mint Istennek szolgáit, akik által munkálja Isten az emberek üdvösségét . . . Mindeneket az eklézsiában úgy cselekesznek, miképpen igéjében megparancsolta az Úr, melyeket minekutánna megcselekedtek, úgy tartják a hívek, mintha az Úr cselekedte volna“. Abban, hogy a lelkészi szolgálatnak mindenek felett az Istenországa építésében kell erejét kifejteni, elvileg talán teljes az egyetértés, a gyakorlatban azonban a valóság más képet mutat. A Mester, midőn tavítványává tette Mátét, a vámszedő helyről szólította el (Máté 9:9.), Pétert, Andrást, Jakabot, Jánost a halászatból hívta s azok otthagyván a hajót, követék őt. (Máté 4: 18—22.). Hogy embereket halászhassanak, lemondtak előbbi foglalkozásukról, biztatást vettek a felől, hogy a munkás méltó leend az ő táplálékára. (Máté 10:10.) És midőn elbocsátotta őket e széles világra tanítani, gyógyítani, halottakat támasztani, ördögöket űzni, azt is meghagyta nekik, hogy ne szerezzenek se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt, se útitáskát, se sarút, se pálcát, mert nem szükség sorsuk miatt aggodalmaskodni. Ebből önként következik, hogy a tanítványokról való teljes gondoskodást azokra ruházta Jézus, akiket hallgatóikká tettek. Megjelölte számukra a munkatért is: a pogányok útjára ne menjetek, a samaritánusok városába ne menjetek, hanem menjetek Izrael házának juhaihoz, azaz elsősorban a választott népet tegyétek tanítványokká s azután innen áradjon szét a mennyei világosság az egész világra. Ugyanilyen értelemben intette Pál ap. kedves tanítványát Timótheust, hogy maradjon Efézusban és hogy kiváltképpen az evangéliomi szolgálatban forgolódjék, mert ez a jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt. Ezenkívül az egyházi szolgákat inti, hogy ne legyenek rút nyereségvágyók (I. Tim. 3:8.), elégedjenek meg azzal, ha eledelük és ruházatjuk van, mert akik megakarnak gazdagodni, esnek kisértetbe és tőrbe, de te Istennek embere ezeket kerüld. (Tim. 6:8—11.) Az egyházi szolgák tiszte ekként van az egész szentírásban meghatározva, hogy azok mindenek felett legyenek az evangéliomnak hűséges sáfárai s ezen munkájuk után éljenek. (Tim. 5: 18.) így fogták fel és alkalmazták az evangéliomi elvet a gyülekezetek is, midőn lelkipásztoraiknak közös hozzájárulásból való anyagi ellátását magukra vállalták, így keletkeztek a díjlevelek, melyeknek különféleségét az magyarázza meg, hogy mindegyik gyülekezet abból adott s azt adta, amije bővebben volt. A cél az volt, hogy lelkészüket felmentsék az anyagi gondtól, aki azután teljesen hivatásának élhessen. Az apostoli korban és a keresztyénség első századaiban nem volt ilyen rendszeres az egyház szolgáiról való gondoskodás, hiszen Pál ap. is sátorkészítéssel volt kénytelen foglalkozni; de javaiknak közrebocsátása ezen célt is kívánta szolgálni. A reformáció hívei azonban a lelkészi ellátást szerződésileg biztosították, így a szelídség és az önfegyelem is, amely által az ember kihívás esetében is megőrzi higgadtságát, az alázatos és bűnbánó lélekre épül. Az, aki jól ismeri saját szükségeit, türelmes tud lenni másik iránt. Másfelől ez a legmagasabb fokú önfegyelem, mivel az összes erények gyökere, előkészíti az igazságra való odaadó törekvést, amiről a negyedik makarismos beszél. És ebben, a legnemesebb jellem után való állandó sóvárgásban benne van az alázatosság, bűnbocsánat és az önfegyelem. A személyiség iránt való rokonszenv és tisztelet. S mindezek a személyes tulajdonságok megnyilatkoznak az emberek iránt tanúsított szeretet különféle kifejezéseiben. Határozottan állítjuk, hogy azok a legirgalmasabbak, az emberekkel legnagyobb mértékben rokonszenvezők, akik magukra nézve a legnemesebb jellem után sóvárognak. S amint az alázatosság a személyes növekedés feltétele, ép úgy a mások iránt érzett intelligens rokonszenv az alapja az igazi társas életnek, a legtöbbet érő személyes viszonyoknak és az emberekre való befolyásnak. Az irgalmasra mondott áldás tehát méltóan nyitja meg a szociális vonatkozású makarismosok csoportját. S mivel a komolyan igaz ember kell, hogy rokonszenvezzen embertársaival, különösen azoknak a jelleméért folytatott küzdelmével, csak természetes, hogy állást foglal a szerető élet két nagy ellensége, a bujaság és harag ellen és mint tisztaszívü szentnek tartja az emberi személyiséget és felebarátai között a szeretetet mozdítja elő. Továbbá, a személyiség iránt érzett ez a tisztelet, mely a tisztaszívüségből következik, második és legnagyobb feltétele minden magasabbrendű személyes viszonynak és minden igazi befolyásnak s ezért, természetszerűleg másodikként szerepel ez alapvető, szociális jellemvonások közt. Ugyanakkor, ez a jellemvonás abban a viszonyban, amely tulajdonképen a társadalom alapját képezi, a legnagyobb fokú igazságot követeli s egyszersmind előfeltételezi és megkívánja az emberekkel való rokonszenvet. Békességre igyekezés. Továbbá, az az ember, aki mélységes tisztelettel minden emberben az Isten gyermekét látja, az emberek közt a béke és szeretet szolgá-
