Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-17 / 51. szám
51. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 409. oldal. a sok reám szegezett szem mintha könnyekbe lábadna, a szép szél somogyi legény mintha megtörne a lelkére zuhanó érzések árjában . . . Akik Valjevótól fel a Rokytnóig ezer halált láttak, szakadó golyózáporban, ágyuk össztüzében mindvégig megálltak, majd rohantak, nem ösmerve gátat: most könnyek árjában, el-elcsukló hangon éneklik: „Az embereket Te meghagyod halni“. Mellettem áll egy deli szép legény, falujában, otthon ő volt a diktáló. És most már a harmadik sornál elfúl a hangja, túláradó érzelmein nem tud uralkodni. Nekem kell végezni helyette is. Megható, csodás látvány. Bizony, még az istentagadó is megtanul imádkozni.“ (Sp. R. L.) Az ilyen beszámolók nem megnyugtathatnak-e bennünket, hogy a mi katonáink érzik a vallás nagy áldásait s ott érzik igazán?! S nem teremnek-e százannyit az ige ott elhulló magvai? ! Nem erősödik-e az egyház iránti ragaszkodásuk, ha látják, hogy lelkipásztoraik velük éheznek, szomjuhoznak, velük tűrnek hideget, Ínséget és sanyaruságot — de a lelki eledel soha el nem fogyatkozik?! . . . A baranyai „Kálvinista Lobogódban egy katona levele a lelkészéhez elmondja, hogy ott, a harctéren mennyire tisztán látják ők, hogy a mi legnagyobb erősségünk az Isten. Ki az ellenségek egész tömegével szemben a magyarnak nyújtja a győzelem pálmáját. Kérjük nagytiszteletü urat — írja — figyelmeztesse és világosítsa az otthonlévőket Istennek minden velünk közlött javaira. Buzdítsa őket a templombajárásra, Isten imádására,, buzdítsa, hogy imádkozzanak helyettünk, valamint értünk is! Vájjon csak egynéhány baranyai katona gondolkozása volna ez?! Ezer és ezer azon levelek száma, miket harcban lévő katonák lelkészeikhez küldtek és küldenek s a szavak talán mások, ám a tartalom mindenikben az, ami az idézett levélben. S ebben az érzelemben összetalálkozik a közkatona a hadvezérrel, hogy „amit a szív szentnek tart, az elme is ráüsse a helybenhagyás pecsétjét“. (Folyt, köv.) Topa József. Hogyan szervezzük az egyházi hivatalnokok betegsegélyző-intézetét? Lelkészi, tanítói, úgyszintén hivatalos egyházi testületeink jórésze foglalkozott már ezzel a nagyfontosságú kérdéssel. A minden oldalról megnyilatkozó meleg rokonszenv után itt az ideje, hogy körvonalazzuk és több oldalról elhangzó hozzászólások utján megállapítsuk azokat az alapelveket, amelyek mellett egyházi hivatalnokaink betegsegélyző-intézetét megvalósíthatjuk. Ezzel kapcsolatban a következő kérdések várnak feleletre: 1. Kik legyenek a tagjai? 2. Mily esetekre terjedjen ki a segélyezés ? 3. Mily mérvű legyen a segélyezés? 4. Milyen díjak terheljék a tagokat és a fönntartó testületeket? 5. Hogyan és milyen szervezettel alakuljon meg? 6. Milyen irányban bővítheti a jövőben működési körét? Lássuk ezeket a kérdéseket egyenkint. 1. Kik legyenek a tagjai ? A magunk részéről föltétlenül a kötelező tagságnak vagyunk a hívei. Elsősorban azért, mert csakis ez nyújt biztos alapot, amelyre nyugodtan építhetjük jövendőbeli számításainkat. Másodsorban azért, mert minél több tagot vonunk be a létesítendő intézet körébe, annál kisebbek lesznek a fizetendő díjtételek. A betegsegélyző-intézetet úgy tervezzük, hogy annak a) összes rendes-, vallástanító-, missziói-, segéd- és helyettes lelkészeink, b) felekezeti tanintézeteink összes rendes-, rendkívüli-, helyettes- és segéd-tanárai meg tanítói (óraadói nem), c) összes önálló énekvezéreink, ezenkívül d) minden nyugdíjjogosultsággal biró egyházi (konventi, egyházkerületi stb.) hivatalnokunk tagja lenne családjával: feleségével, kiskorú és keresetképtelen gyermekeivel együtt. A tagság — természetesen a fizetési kötelezettség fönntartása mellett — a nyugdíjbavonulással se szűnnék meg, sőt a lelkész-, tanár- és tanítóözvegyekre és árvákra is kihatna nyugdíjjogosultságuk egész tartamára. II. Mily esetekre terjedjen ki a segélyezés? A betegsegélyző-intézet a) betegség, b) születés, c) halálozás, d) baleset esetén nyújtana segélyt. A segélyezés legutóbbi esetét annyival inkább fölveheti programmjába az intézet, mert egyfelől az egyházi hivatalnokok körében aránylag nagyon ritkán fordul elő baleset, másfelől méltányos, hogy a legtöbb esetben saját hibájukon kivül szerencsétlenül járó kartársainkat ne engedjük családjaikkal együtt a nyomor karjaiba kerülni. III. Milyen mérvű legyen a segélyezés? 1. Betegség esetén. Az ország egész területén szétszórtan élő lelkészeinkre és tanítóinkra való tekintettel nem gondolhatunk arra, hogy a betegsegélyző-intézet orvosi szervezetet létesítsen, hanem csupán arra, hogy a) a helyi orvosok útján végzett gyógykezeltetésnek hivatalosan igazolt költségeit és a gyógyszerek árát megtérítse, b) súlyosabb esetekben azonban különleges gyógykezelésben is részesítse tagjait és azok családtagjait akár a fővárosban, akár valamely gyógy- vagy üdülőhelyen, fürdőben s az azzal kapcsolatos útiköltséget is födözze. Az intézmény megizmosodása esetén az intézet maga rendezhet be betegei számára üdülőházat a Balaton mellett, a tenger partján, alkalmas erdős és hegyes vidéken, c) A betegség tartamára rendszeres pénzsegélyben csak azok részesülhetnek, akiknek nincs állandó évi fizetése (így segédlelkészek, segédtanárok, segédtanítók) és élvezett járandóságaik időközben megszűntek. 2. Születés esetében minden gyermek után meghatározott segélyt utalványoz. 3. A tagok elhalálozása alkalmával meghatározott temetkezési segélyt ad az elhunyt hátramaradottainak, azok nemlétében e temetést rendezőknek; a családtagok halálozása esetén pedig ugyancsak meghatáro-
