Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-11-19 / 47. szám
47. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 375. oldal. úgy ér valamit, ha az élmények hitbeli forrása, mozgató ereje, irányozója, komolyságának igazolója a keresztyénség objektiv tartalma, históriai bizonyságai. Ezek nélkül: a feltámadott Isten-Jézus nélkül hitetheti magát erkölcsi tökéletességgel, sőt a ledegradált egyszerű názáreti rajongónak még föléje is képzelheti magát ; de a tudománya csak szellemeskedés lesz, nem evangéliumi hatalom ; a hite csak jó érzés lesz, nem pedig minden szenvedésen és halálon diadalmaskodó boldogságos erő. A keresztyénség természetesen szubjektivizmus is; de a szubjektivizmus önkénykedését az üdvkijelentés objektiv bizonyságaival helyezi az isteni felsőbb hatalom megnyugtató rendelkezése alá. A református lelkészi kar anyagi helyzetét a háborús viszonyok a sivárság leglélekölőbb színvonaláig sülyesztették alá. A lelkészi kar a legfokozottabb munka terhe mellett ki van szolgáltatva olyan anyagi gondoknak és nélkülözéseknek, amelyekkel napról-napra megküzdeni a lélek egyensúlyának veszélyeztetésével azonos. A hivatalnoki kar minden rendű és rangú kategóriáiról történt intenzív gondoskodás, a hadisegély kiemeli az éhség és ruhátlanság gondjai közül a küzdő katonák itthon maradt családtagjait s az elhunyt hősök árváit, özvegyeit, a nép kezén valósággal eláradt a megtakarított pénz fölöslege: jóformán mi maradtunk csak árvák és olyan elhagyottak, akikre a gondoskodás alig nyitja reá az ajtót. Hálásan fogadtuk azt a 250.000 koronát, amit minden tiszteletet megérdemlő miniszterelnökünk a hadisegély-alapból kiutaltatni kegyes volt; de ha megtekintjük, hogy ebből, csak 4 tagú családokat véve alapul, 2000 lelkésznek egy-egy családtagjára naponta 9 fillér esik, akkor be kell látnunk, hogy az a segély egy lélekzetvétel megkönnyítésénél alig tud többet jelenteni. Mi érezzük, hogy lelkészi karunk megtett s megtesz minden kötelességet az állam iránt, sőt hogy áldozataink a kötelesség mértékét messze túlhaladják. Tudatában vagyunk annak, hogy reánk az új Magyarország kiépítésében tiszta magyar nemzeti tartalmunk és tisztes családunk révén megkülönböztetett hivatás vár. Ennek a hivatásnak a betöltésére anyagi gondok között vergődve, gyötrődve nem lehetünk képesek. Meg kell ezt az államnak érteni. Bizonyára meg is érti. Bízunk államférfiaiban s a családi pótlék és háborús segély iránti igényünkkel amilyen önérzetesen, épen olyan bizalommal fogunk eléjük állani. Azok után a megszégyenítő, megalázó tapasztalatok után, amelyeket a tábori lelkészet terén szereznünk kellett, elérkezett az idő, hogy sebeinket feltárjuk a nyilvánosság előtt. Minden bajnak a kútforrása az, hogy a református katonai lelkészet a külön status szervezettségét nélkülözi. A katonai, tábori lelkészet idegen vallású vezetősége nem képviselheti sem természetszerűleg, sem joggal a mi egyházi érdekeinket és hogy nem elfogulatlanul képviseli, mutatja tábori lelkészeinknek a lélekszám aránya alatt maradó száma, a magasabb rangosztályoknak mellőzöttsége, tanúsítják azon református katonáink panaszai, akik a háború folyamán még a mai napig sem láttak református tábori papot s fájón mutatja a kitüntetéseknél szembeszökő mellőztetés, amikor a katholikus tábori lelkészek 32%-a, a reformátusoknak pedig 6%-a nyert kitüntetést ; pedig, hogy hűség és bátorság tekintetében, haza és trón lelkesült szolgálásában bármely más vallás is előttünk állna, azt bizonyára a tábori vikáriátus sem hiszi, s annak a feltevését is méltatlankodva kell visszautasítanuk. Hogy a mi egyházi érdekeinket más érdekkörbe tartozó tényezők képviseljék, hogy a mi szükségleteink megállapítására és kielégítésére olyanoknak legyen döntő befolyása, akiknek eskü alatti kötelessége a létünk alapjait is megsemmisíteni: ezt az állapotot tartság! Mit szóljunk végre ahhoz, hogy Giran (157. 1.) Kálvinnak egy du Poét-hez a navarrai királynő főkamarásához állítólag írt levelét, melyet annak idején Voltaire D’artigny abbénak és ez egy meg nem nevezett jezsuitának írt le, egész vidáman fölhasználja, jóllehet az egy emberöltő óta mint otromba hamisítvány ismeretes (Kálvin m. XX. 587. s köv. 1.) és egyik idézett mondatának stílusával is röktön elárulja, hogy nem Kálvintól ered. Itt a Kálvin elleni gyűlölet a szerzőt már teljesen vakká tette. Harmadszor Girannál nemcsak a reformáció-történet egyes, nem éppen lényegtelen részleteinek ismerete hiányzik, hanem ezen szellemi mozgalomról való egész fölfogása előttem tökéletlennek látszik. Giran népiesen akar írni, mint azt előszavában nyomatékosan hangoztatja, ezért aztán Luther életét egy megjegyzésben (14.1.) következőképen állítja elé: „Luther (1483—1546) először szerzetes, aztán Wittenbergben a filozófia és theologia tanára, egy Rómában való tartózkodása alkalmával megdöbben a római papság romlottsága fölött. 1517-ben elitéli a búcsúkat és megszerkeszti 95 tételét, amelyeket a vártemplom ajtajára szögez. A pápa, akivel eddig még nem szakított, Augsburgba rendeli, hogy követe, Kajetan előtt nyilatkozzék. Egy Lipcsében tartott messzekiható disputa után a pápa átok alá veti; 1520-ban elégeti a bullát. A wormsi birodalmi gyűlésbe meghivatván, nem volt hajlandó tanításait visszavonni s erre száműzetett. A szász választófejedelem azonban éjjel kiszabadítja és Wartburgba viteti. Luther kilenc hónapig maradt ott...“ stb. stb. Aki, ha mindjárt egy megjegyzésben is, Luthernak 1521-ig való fejlődéséről nem tud többet mondani, arról föltehetjük, hogy azt az erőt, mely Luthert reformátorrá tette, nem tudta megérteni. Giran teljesen figyelmen kívül hagyja Luther belső küzdelmeit; sehol a legkevesebb törekvés sincs benne, hogy Kálvin tanítását és kegyességét megértse. Megelégszik azzal, hogy
