Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1916-10-15 / 42. szám

Huszonhetedik évfolyam.

42. szám.

Pápa, 1916 október 15.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA. KÖKÉBÓL.

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

Megjelenik minden vasárnap.

Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József <=> felelős szerkesztő címére küldendők. <=>

Belső munkatársak:

Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József.

Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 450 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők.

Csüggedés.

Zsolt 42ia: „Miért csüggedsz el lelkem és miért nyughatatlankodol bennem ? Bizzál Istenben, mert még hálát adok én néki, az én szabadítómnak és Istenemnek.

Köröskörűi az egész természet készülődik a téli álomhoz. Eljönnek a magyar föld gyönyörű őszi napjai, amikor valami szelíd fájdalom lopódzik be halkan a lélekbe, mikor a természet kebelén járva mégindult szívvel olyan közel vagyunk ahhoz, hogy könyek csorduljanak végig az orcáinkon. Mintha a lelkünk mélyén messziről az enyészet harangjai kezdenének csengeni, sírni egy aláhanyatló esztendő halálán. Ha a iermészet ily bánatos hangokat ébreszt bensőnkben, nehéz, végtelenül súlyos viszonyaink még közelebb hoznak a könyezéshez, a csüggedéshez. Ránk nézve talán nemcsak egy év üde lombjával, virágaival, gazdag tenyészetével lett szegényebb az élet, de közülünk nem egy fiatal arc halványult el a halál tüzében, esetleg messze idegenben, Oroszország sivatagain eszik a fogság keserű kenyerét kedveseink. A könyes szem mellé, útra kel a mély és fájdalmas sóhaj is: „Meddig még, oh Uram, meddig?“ Majd eszünkbe jut, hogy a vér és gyász története még közelről sincsen lezárva. Azok a véres betűk, amelyeket a történelem most ír, áthúzódnak a következő lapokra is. Ki tudja, meddig fog még tartani a harc, minő áldozatokat kíván a háború ? Óh, már százszor elég volt a pusztulás, a millió fiatal, reményteljes élet, a kultúra annyi drága kincsének veszte és még mindig sötét ködben áll a jövő s a világ kormányánál álló Istenen kívül senki, óh, senki nem is sejtheti, mikor jő el a perc, amikor jóllakva vérrel s gyilkolással, elszunnyadnak a harcok fúriái.

Már a gyengébb lelkek csüggedése közismert tény. A hirtelen fellángolók, az állhatatlan optimisták elhallgattak. Elnémította őket a zordon valóság. A szemekben dac vagy csüggedés. Az utcákon a puszta, mezítelen élet küzd fennmaradásáért. Nagy igényeink oly mélyre szálltak alá, hogy tovább szállani — azt hiszszük balga fővel — már nem is képesek. Kezdenek ingadozni az erősebb lelkek is. Van már pap is, aki unottan mondogatja imádságát a háború végéért, aki beállt a csüggedők sorába s akkor, mikor a rábízott lelkek epedve várják tőle az enyhületet, nem képesek semmit, semmit sem nyújtani. Sőt mi is azon vesszük észre magunkat, hogy egy-egy ernyedtebb percben, óvatlan pillanatban belopódzik lelkünk valamelyik részén a csüggedés és így kell szólanunk a zsoltáríróval: „Miért csüggedsz el lelkem, miért nyughatatlankodol bennem?“ Mikor, Szeretett Testvér, ilyen közel jársz a csüggedés holt vizeihez, mikor szorongva érzed magadban a vigasztaló erő hiányát, óh kérlek, tekints a Megváltóra. Ha valakinek, neki igazán oka volt a csüggedésre. Azok, akiknek körében felnövekedett, őrültnek tartották, az emberek nem értették meg, tanítványai elhagyták, a legszeretőbb szívek gyáváknak bizonyultak, lelkének tükörén abszolút biztonsággal rajzolódott ki a Golgotha képe s ő nem csüggedt el egy percre sem. Oh, van-é életének valami nagyobb és diadalmasabb igazsága, mint az ő sírig tartó hűsége, lelkének csüggedést nem ismerő ereje, amellyel még a halál rettentő kínját is elhordozta ? Ha rá tekintesz, ha végig nézed egész diadalmas életét, amelyen nem ejtett foltot a csüggedés, az Atyában vetett rendíthetetlen bizodalmát, egyszer csak úgy fogod érezni, hogy a kitartásban, a szenvedések habjai között való szilárd tűrésben is köteles-