Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-09-24 / 39. szám
Huszonhetedik évfolyam. 39. szám. Pápa, 1916 szeptember 24. DDNANTDLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA. KŐKÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Belső munkatársak: Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József Borsos István Czeglédy Sándor <=i felelős szerkesztő címére küldendők, a Pongrácz József. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 450 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János fömunkatárs címére küldendők Közeledjetek az Istenhez! Jak 48: „Közeledjetek az Istenhez és közeledni fog hozzátok.“ Hány szivén vonaglik át e borzalmas napokban, hány lélek mélységeiben riad fel, mint halálharang, az a fájdalmas sejtés, hogy távol az Isten? Akik végtelen szerelmű lényéből csak a nevét ismerték, csak annyit tudtak felőle, amennyit könnyelmű szóval ad-vesz róla a világ, akik saját lelkűk életében nem tapasztalták meg az Istenre vonatkozó tanítások örök reálitásait, azok most úgy érzik, hogy romba dől mindaz, amit Isten örökkévaló világkormányzata, csodálatos szeretetből fakadó gondviselése felől évszázadok vallottak. Talán elvonult messze, a világegyetem távoli rejtekébe s engedi, hogy a vaksors belegázoljon az emberiség gyönyörűen fejlődő vetésébe. Nem szól az erőseknek és fejedelmeknek, nem némítja el a rettentő ágyúezrek orgonajátékát, nem szünteti meg az árvák és özvegyek rohamosan növekvő táborának jajveszéklését. Nem . . . Mindezt nem teszi. Mert nincs ő — mondják sokan. A hit világából kialudt a nap, egy gyönyörű ábrándvilág hullott a porba. íme előttünk a zordon, szivekbe markoló valóság: mint pásztortalan nyáj, bolyongunk uttalan-utakon, a világtörténelem megsemmisítő örvényeinek partjain. „Óh, ha volna egy olyan Isten, aminőnek őt a hit világában rajzoltátok, ha élő valóság volna az az édes Atya, aki egyforma szeretettel öleli kebelére a világ összes népeit, bűnben fogant, de örök dicsőségre elválasztott gyermekeit, lehetetlen volna mindaz az iszonyat, amely olyan sötétre festi immár hosszú hónapoknak és éveknek napjait.“ Nem — mondják — nem lehet ő. Vagy ha van is, tőlünk az ég és föld távola választja el. Talán méltatlanságunk miatt elhagyott, talán sohasem becsült többre, mint bármely parányát a nagy mindenségnek. Talán nem tud, vagy nem is akar tudni mindarról, ami most az egész emberiségnek fáj. Felettünk sötét fellegek, alattunk vér, mögöttünk sírok százezrei, előttünk ínséges jövő. Óh, ebben a rettentő percben lehet-é valami szivet tépőbb érzés, mint az, hogy távol az Isten? Pedig az ő közellétére a világnak soha nagyobb szüksége nem volt, mint éppen ezekben a napokban. Ha megpróbáltatásaink, naponként való könyhullatásunk és szenvedésünk az ő örökkévaló igazságának, részrehajlatlan, szigorú bírói döntésének a következményei, mi tűrő szívvel elhordozzuk azokat, csak legyen mellettünk, csak támogasson, mikor megrogynak lábaink a kereszt alatt, csak törölje le könnyeinket, csak azt engedje éreznünk minden pillanatban, hogy emésztő haragja mögött épen és diadalmasan áll szerelme, atyai jósága, gondviselése és üdvösségünket célzó világkormányzata. Ha sírnunk kell, mint a könyező gyermek édes anyja karjain, álomba sirjuk magunkat az ő kebelén és megújhodásra ébredünk. Ha ő velünk van, szenvedni sem nehéz, éhezni, nyomorogni, otthont veszítve idegenben bolyongani, mocsaras vidéken fagyban-hóban fegyver mögött állva várni a tavaszt- sőt meghalni is könnyű, csak egyet tudjunk, csak egyet érezzünk, csak egy dolog álljon szent bizonyosságként szilárdan a szívünk mélyén: hogy közel az Isten. Az ő elközelgésének mélységes titkát fejezi ki Jakab apostol»igéje. Csodálatos és emberi ésszel meg nem magyarázható tapasztalat tárul itt elénk. Óh, hány szegény, bűnös ember érezte már eddig is a maga nyomorúságában, hogy távol az Isten, hogy vaskapúval van bezárva az ég, hogy az az édes Atya, aki gyermekhitének boldogsága volt, elment, eltávozott tőle örökre? S egyszer, ha szívük felett összecsapott a keserűség árja, ha ajkuk félig tudva, félig öntudatlanúl a kétség és nyomor pillanatában rebegni kezdte az ő szentséges nevét, ha rég énekelt szent dallam töredéki buggyantak fel reszkető szivük mélységeiből, egyszer csak megnyílt az ég: fényben, dicsőségben, megváltó szerelme örök kincseivel közeledett hozzájuk az Isten. A templomajtó most is nyitva van. Megvan a karunk, amelyet égre lehet emelni. Még ép