Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-27 / 35. szám
35. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 277. oldal. szükség van, annak most itt az ideje! Vajmi keveset segítünk nemzetünkön, ha csak a múlton ábrándozunk, kell, hogy látók, róék is legyünk; előttünk pedig nem lebeghet szürke, vagy fekete jövő, hanem szép, a jelennél boldogabb és a múltnál dicsőségesebb. Akkor valósul meg fajunk renaissance-a, ha a biblia újra állandóan nyitva lesz a szószéken s újra az asztalra kerül a polcról, vagy valami figyelemre sem méltatott zúghelyről. Ámossal prófétálok — köznapi értelembe véve e szót — „Ezt mondja az Úr . . . azon a napon felemelem Dávid leromlott sátorát és kijavítom repedezéseit és felemelem omladékáit és megújítom azt, mint volt hajdanán“. Akkor újra nagy és fényes lesz a magyar Sión. Előttem lebeg egy a poraiból újra éledt nemzet boldogságának perspektívája, a modern Izráel, az új Magyarország. Milyen megnyugvás tölthetné el mindnyájunk szivét, hogy a jövő ezen boldogságának kiküzdésében, a mi egyházunké, a Szentírás propagativ erejéé volt az oroszlánrész! Fontosnak tartom a biblia jelentős térfoglalását még azért is, mert belőle táplálkozik a vallás. A háború meg tudott fojtani sok mindent: vak hitet, önbizalmat, fölfordított szép számításokat, rózsás reményeket, megcáfolt mjnden véleményt, de akkora hatalma nem volt, hogy el tudta volna pusztítani a vallást. Ennek forrását betömni nem szabad, hanem jobban kinyitni, hogy önthesse éltet adó és lelket tápláló vizét. Még nagyon sokat lehetne e tárgyról mondani, de azt hiszem, ennyi elég. Még csak annak az óhajnak adok kifejezést, ha felsőbb hatóságunk arra gondol, hogy az istenitisztelet egységesítését keresztül vigye, méltassa figyelemre e szerény megjegyzéseimet, nem nézvén honnan jő a szél, hanem csak azt, hova megy, azaz mire irányul ez a felszólalásom. Még csak egyet! Amint Fülöp nt. úr cikkéből indultam ki, illetve az adott indítékot, oda térek befejezésül kábul a lélek, elmereng a remek alkotáson és ezzel vége. A müvész-lélek a csobogó patak partján ábrándozik, de keze tehetetlenül pihen ölében, meg nem mozdúl s zavaró körülménynek nézi, ami tettre sarkallná. Isten helyébe a teremtményt, a valóság helyébe a symbolumot állítja a túlzásba vitt Szép-imádás, a tevékenység megbénításával ábrándozóvá, kötelességeink iránt érzéketlenné tesz és így nemcsak nem pótolhatja a vallást, de az értelmi és akarati erők mellőzése miatt egyenesen veszedelmes szélsőségre is vezethet. Helyesen mondja Veress Jenő: „Mind az elméleti, mind a gyakorlati eszthéticizmusnak meg van az a veszedelme, hogy a vallás és az élet megszépítésén túlmenve, mind a vallásos, mind az erkölcsi életnek önállóságát elhalványítja, sőt megsemmisíti“. (Veress Jenő: „A vallásos színezetű modern szellemi mozgalmak és a keresztyénség“ címen a Kálvin-Szövetség 1916. évi lelkészi konferenciáján tartott előadása. Az erről kiadott Emlékkönyv 90. 1.) (Folyt, köv.) vissza. Minden tekintetben egyetértek ő vele. Szépen és oly igazán mondja: „Mindenek felett kívánatosnak és szükségesnek tekinthetjük a Biblia olvasását az iskola templombajáró növendékeire, mint az egyház leendő tagjaira, azoknak vallásos és erkölcsi szellemben nevelésére nézve“. Egy sorral lejebb pedig azt mondja, hogy a tízparancsolat és az apostoli hitforma időnkénti olvasása „jó — jó, de ez már nem múlhatatlanul szükséges“. Én ellenkezőleg az előbbi idéző jelbe tett mondattal logikailag nagyon összeférőnek tartom ezt az állításomat, hogy erkölcsileg ép, mély, vallásos koncepciójú nemzedéket csak úgy nyerünk, ha folyton emlékeztetjük arra, amit az iskolában tanult. Mert biz — fájdalom! — ha megkérdezzük sorra egyházunk felnőtt tagjait, merem mondani, hogy alig tudja egy-egy elmondani a tízparancsolatot és csak kevesen az apostoli hitformát. Ha az Úri imát egy istenitiszteleten kétszer is elmondjuk, miért ne lehetne ezek közül egyiket, vagy másikat hetenként egyszer az istenitisztelet keretében felolvasni, vagy elmondani ? ... Győry Elemér. fitw A Kálvin-Szövetség losonczi lelkészi konferenciája. Nem vállalkozhatunk arra, hogy az előadásokat bővebben ismertessük, viszont csoportosítani a tárgyakat azok sokféleségénél fogva nem lehet. Mégis megpróbáljuk kiemelni azokat, melyek a mi gondolatunk szerint eseményei s fő mozgató elvei voltak a konferenciának. 1. A lelkipásztor személye, gyülekezeti munkája, II. a kálvinizmusnak, mint ethikai világnézetnek és életprogrammnak megerősítése, III. az egyesületek egymással való cooperálásának megvalósítása, a főbb szempontok, melyekből a gyűlés belső képét megrajzolhatjuk. Legfontosabbnak természetesen a lelkipásztor személyiségére vonatkozó előadásokat tartjuk, mert ő az, akin megfordul minden, akitől kiindul vagy megakad minden, ő a gyülekezet testébe beiktatott kovász, mely az egész gyülekezetei megéleszti. A papi élet méltósága és feddhetetlensége (Ravasz). Hogyan emeljük papságunk szellemi és anyagi színvonalát? (Kováts J. I.) Miért vannak ellenségeink s hogyan viselkedjünk velük szemben ? (Ravasz). A mindennapi imádság és bibliaolvasás, mint a papi hivatás erőforrása (Forgács). Az előadások cime magában elég volna eszméltetésre, mégis nem állhatjuk meg, hogy néhány gondolatot ne írjunk le az előadásokból — erősen fájlalva, hogy minden parochiára teljességükben, amaguk üdeségével együtt nem vihetjük azokat be. Hogy ezek a kérdések előjöttek, mutatják, hogy kívánni valót hagynak fenn. Különösen a szellemi színvonal alászállása a múlt ref. papság irodalmi tradíció-
