Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1916-08-20 / 34. szám

34. szám.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

267. oldal.

benne, mert, mint az angol közmondás tartja, „ember a maga helyén“.

Hát talán a lelkész nélkülözhető? Vagy rá csak az alacsonyabb rendű lelkeknek van szükségük? Igen, nélkülözhető az a lelkész, akit a maga lelkészi szakmájához csak bizonyos atilitarius érdekek fűznek. Aki képzetlen. Akinek nincs meg az a psychologiai iskolázottsága, amellyel a legműveltebb és a legalacsonyabb rangú hive lelkében végbe menő örök folyamatot, egy végtelen lény felé irányuló misztikus vágyat, epedést megértse s kielégíteni képes legyen. Akinek csak három-négy receptje van, azt másolgatja a maga betegei számára egy életen keresztül. De az egyetemi tanárokra, miniszterekre, a favágókra nézve egyaránt pótolhatatlanul szükséges az a lelkész, aki Istennek s az ő rá bízott embereknek él, aki egy életen át iparkodik nyomon kisérni, felfedezni azokat a motívumokat, amelyek híveinek Istenhez való viszonyát bármely irányban befolyásolják. Mindenkinek, aki e téren csak egy kissé tájékozódott, tudnia kell, hogy itt az emberi lélek legnagyobb mélységeiről van szó, olyan feladatról, amely határtalanul nehezebb és bonyolultabb, mint egy fizikai orgánumnak valaminő veszélyes kórtól való megszabadítása. Itt még többet kell tanulni és tudni. Itt holtig tanulni kell. Itt intelligensebbnek kell lenni a legintelligensebbeknél.

Nem szólok itt — amint látható — a lelkipásztor hitéről. Azoknak az'ifjaknak, akik a lelkészi pályára lépnek, ha bármit művelnénk is, hitet nem adhatunk. Az ő hitükért, Isten örök lényébe való elmerülésükért csak imádkozhatunk. Amit nem adhatunk meg mi, azt — meggyőződésünk — megadja nekik az Isten. A hitetlen hypokritáktól, akik hit nélkül majmolják a lelkészt és szinészkedve imitálják az Isten és az ember között közben járó lényt, tekintsünk itt el. Ez az oldala a problémának — úgy látom — nem olyan súlyos, mint általában tartani szokták. Tegyük fel, hogy azok, akik a lelkészi pályára lépnek több, kevesebb hittel már meg vannak áldva. Vegyük most egészen optimisztikusan a dolgot s higyjük, hogy akinek nagy hite van, még nagyobb hitre megyen előre s aki tökéletlen a hitben, az folytonosan tökéletesedik. De azért, mert falvainkban és városainkban szerte szét, szám nélkül élnek gyülekezeteinkben azok az u. n. intelligens emberek, akikből nemcsak a maguk körére, de a mi híveinkre s a Krisztus híveire csak úgy árad a hitetlenség fagyasztó levegője, akik értelmi súlyuknál fogva hit dolgában is vezetőivé válnak lassanként a mi együgyű, egyszerű embereinknek, tegyük elodázhatatlan és mellőzhetetlen feladatunkká, hogy minden egyes lelkészt akkora szakképzettséggel, olyan masszív, komoly műveltséggel bocsássunk ki gyülekezeteinkbe, hogy ott még a legintelligensebb emberek közül is egy fejjel magasoljék ki műveltség dolgában. Ezek majd aztán vezetnek. Nem panaszkodnak, hogy a társadalmi élet folyama, mely ott áradt egykor a katedrák tövében, új utakat, új medret vájt magának. Ezek találni fognak ezer új érintkezési felületet, ahol az intelligens embert meg lehet közelíteni, rabúl lehet ejteni a Krisztusnak, ezek majd komoly, hivatásuk szent tudatától áthatott élettel meg fogják mutatni, hogy nem az a csillogó, káprázatos álműveltség az igazi intelligencia, amely ma oly sok ember lelkét rabúl ejtette, de jó utón az jár, aki a Krisztus evangéliumára támaszkodva válik intelligenssé, megértővé az emberi lét örök, nagy problémáival szemben.

Protestáns egyházaink nagy alkotásokat hozhatnak létre, gyönyörű szereteímunkákat teremthetnek, az anyagi felvirágzás művét betetőzhetik, de a legnagyobb ajándék, amit magyar protestáns egyházaknak adni lehet,

Ámde, te óh bölcs és jó Isten, még ezenkívül állítottál az egyházba némelyeket, mint evangélistákat, másokat, mint apostolokat és pásztorokat is, hogy abban mindenek ékesen és szép rendben történjenek.

Ilyen vezető férfiak jöttek össze most is e szent helyen, a te templomodban, hogy munkálják egyházuk javát, virágzását; de mielőtt ezt tennék, kérik megszentelő erődet, segítő kegyelmedet.

Óh áldj meg azért miket testben, de különösen lélekben, mely drágább a testnél; áldj meg közjóra irányuló, hasznos tevékenységünkben !

Óh, mélyen érezzük Atyánk a reánk váró lelki munka fontosságát; de tudjuk azt is, hogy még a legbuzgóbb törekvés is erőtelen a te támogatásod nélkül. És különösen fájdalmasan érezzük, hogy valamint egyéb dolgainkat, úgy ezt sem végezhetjük most megkivántató lelki nyugalommal. Óh, mert immár két esztendeje, mintha világitélet volna: egy szörnyű felfordulás, véres és rémes háború sötét felhője borong fölöttünk ! Lelkünket állandóan a kétség és remény;

aggodalom és bizakodás tölti meg és izgatja, mintha nem is a régiek volnánk, mintha egészen más világban élnénk, mint előbb ! A családi, a társadalmi körök, a templomok látogatói megritkultak. A bánatos arcok megsokasodtak, az örömöket hirdető énekek elnémultak s helyettük a benned való rendíthetlen bizalmat hangoztató énekek zengenek. Óh, mert sok és nagy áldozatokat vitt már eddig nemzetünk a hazaszeretet oltárára!

Miért van ez így, miért kell ennek így lenni jó Isten, könyörülő Atyánk? Miért tetted ilyen nagy próbára ezer éven át védett s megtartott magyar népedet? Talán bűneink miatt gyűlt harag kebledben s szórtad el villámidat dörgő fellegedben ? Vagy azt akartad, hogy a magyar dicsőség, mint egy üstökös, újra megjelenjék s lássák fényét a népek s rettegjék ?

Nem, nem tudjuk, mert nem is tudhatjuk, csak azt érezzük, hogy nagyon-nagyon megnehezült az idők viharos járása felettünk, hogy a világ jövendő sorsa, alakulása forog kockán. Csak azt tudjuk, hogy sokan