Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-20 / 34. szám
Huszonheteik évfolyam. 34. szám. Pápa, 1916 augusztus 20. DDNANTDLI PROTESTÁNS LAP A. /. EGYHÁZ ÉS ISKOLA. KÖKÉBÓL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő címére küldendők, a Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4 50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. A nép szeme. IV. Mózes 10: 29—33. „Monda Mózes Hóbábnak ... jer el velünk és jól teszünk veled, mert az Ur jót ígért Izraelnek. Az pedig felele néki: Nem megyek, hanem az én földemre és az én rokonaim közé megyek. És monda Mózes: Kérlek, ne hagyj el minket, mert te tudod, hol kell megszállanunk e pusztában és légy nekünk szemünk gyanánt. És ha eljösz velünk, a mi jót cselekszik velünk az Ur, közöljük veled. Elmenének azért...“ Az ezüst kürtöket Áron fiai már megfújták s az egész nép, törzsek szerint, neki indult Párán pusztájának, az ígéret földje felé. A fényes felhő ott lebegett Juda fiai táborának zászlója előtt s az egész nép boldog örömmel érezte hivatását, melyet Jehova tűzött ki számára. Ujjongva gondolt mindenki az Ígéret földjére — ha az számum járta pusztaságokon túl várakozik is reá. Csak Mózes — a nép terhének hordozója — számolt a nehézségekkel. A nép hadd örvendezzen, hadd bűvölje el a fényes felhőnek szíveket rabul ejtő, távoli ígéretfölddel biztató ragyogása, hadd nézzen felfelé — eddig úgyis olyan porbanéző volt — Ő az alatt egyengette lábai alatt az útat, hogy meg ne botoljon. Oh pedig, ha valaki, úgy Mózes törhetett volna ki örömujjongásba a nép megindulásakor, hiszen ő mind az egész népnél többet látott az ígéret földjében. Ha magára marad is, ha meg nem értik is, összeszorított ajakkal, érchomlokkal neki vág a pusztának egymaga, mert rá nézve csak az Ígéret földén élet az élet. De nem lehet; neki a népet kell az ígéret földjére vezetni, így mondatott meg az Ur által. Az Ígéret földjén az egyiptomi szolgaság kétszeres kínja marcangolná lelkét, ha a nép nélkül érkezne oda, a nép pedig künn bolyongna bizonytalanságban. Mózes a pusztai útra gondol s alázatosan kutat vezető után. S a régi vérrokont, Hóbábot, a nem zsidó törzsből valót kéri, legyen nekik „szem gyanánt“. De Hóbáb szeme visszanéz az ő földjére, az ő rokonai felé, úgy érzi, nem adja szolgálatába szemeit ennek az ismeretlen vágyak és kétes célok felé törekvő népnek, ő csak a maga hasznára gyümölcsözted tudását. Hóbáb már elfelejtette, mert nem is tanulta, hogy olyan nép szülötte, melynek atyái az Urnák engedelmeskedtek. Siralmas panaszok hangzanak el a magyar Izráelben az intelligencia vallási hanyatlása miatt. Most, amikor általános megújhodást vár mindenki, mikor a vér- és füstfellegből fényes felhő kezd kiválni s egyházunk fölé vezetőnek felszállni, mikor annyi kürtjei közt Áron fiainak ezüst kürtje is sok bizonytalan után biztosabb zengést tészen, mint útnak induló, riadva vezetők után kapkod a tömeg. A pihenésben nem keil vezető s ha hosszú a pihenés, a vezetők máshova pártolnak, ahol vezetni kell. De most, mikor haladni kell, nem elég annyi tájékozottság, ameddig a szemhatár ér. Emberek kellenek, kik legyenek szem gyanánt s mi érezzük, hogy intelligenciánkért való minden sirásunk azért van, mert nálok nélkül nem indulhatunk. Kell, hogy szemek gyanánt legyenek. De hát hogyan lesznek ?! Mózes Hóbábot úgy szerezte meg nagy céljainak, hogy ígéretét adta: „ha eljösz velünk, ami jót cselekszik velünk az Ur, közöljük veled“. Nem fizetést, nem kitüntetést, nem méltóságot ígért, nem külső eszközökkel kapcsoiia magához, melynél a másik fél még nagyobbat ígérhet, de részesévé tette annak a fenséges látománynak, mely Mózes szívét emésztette és kényszeritette, beavatta ama nagy titokba, mely
