Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-13 / 33. szám
258. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. tántoríthatja meg a maga útján. Menten látjuk, hogy a vállainkra adott kereszt éppen annak a bizonysága, hogy jó úton, a Jézusnak az útján járunk, amely a szenvedések és siralom völgyén át vezet minket az örök békesség és nyugalom mennyei hajlékai felé. T. L. Protestáns intelligenciánk visszahódítasz*) Ha most már a tényállásnak ezen megállapítása után azokra az eszközökre gondolunk, melyeknek segélyével protestáns intelligenciánk nagy tömegei egyházunk számára megmenthetők, visszahódíthatok volnának, mindjárt kezdetben tisztában kell lennünk azzal, hogy egyházi életünknek ez a nyílt sebe nem gyógyítható a ma általánosan elterjedt, divatos módszerrel, a nagy elszavak, kongresszusi határozatok, közfeltünést keltő akciók és egyéb szalmalángok módszerével. Hiába mondjuk ki százszor határozatilag, hogy mi pl. protestáns sajtó, vagy egyéb más eszközök segedelmével visszaszerezzük azokat a lelkeket, amelyek az évtizedek során elidegenedtek tőlünk, hiába tüzzük programmul, hogy őseink fejlettebb hitéletét rohamosan vissza fogjuk állítani egyházunk kebelében. A legelső következmény, amely fellángoló lelkűnknek a hevét mihamarabb lehűti, a legelső deprimáló eredmény az lesz, hogy az élet a maga csodálatos komplex lényével kisiklik a kezeink alól. Egy beteg tagot egészségessé csak úgy tehetünk, ha bele állítjuk az egészséges tagok organizmusába, amelyek bele újból erőt és életet lehelnek. De mit várjunk a szegény beteg tagtól, ha maguk a gyógyítására sietők is orvoslásra szorulnak? Az intelligencia gyógyulása a legszorosabb összefüggésben áll egész egyházi életünk megelevene* Az előző közleményt 1. lapunk 32. számában. désével s újjászületésével. Számításba kell vennünk, hogy az intelligencia elidegenedése nem valami pillanatnyi szeszélynek, nem az intelligens protestánsok érzésvilágában beállott ideig-óráig való borulatnak, elkedvetlenedésnek a következménye, amely, amilyen hamar jött, olyan hamar el is fog múlni. Nem. Ha a helyzetet alaposan mérlegeljük, be kell látnunk, hogy itt hosszú évtizedek porlasztó és zsibbasztó hatása érvényesült: óriási erők, amelyekkel szemben nekünk évtizedek csendes és következetes, kitartó és soha nem csüggedő munkáját kell helyeznünk, ha a győzelmet a magunk számára akarjuk vindikálni. Az első, ami nélkül egyetlen lépést sem szabad tennünk, kell, hogy az a tudat és meggyőződés legyen, hogy mi és egyházunk absolute jogosítva és kötelezve van erre a munkára. A lélek világában hódítani csak azok képesek, akik birtokába jutnak egy olyan magasztos eszmének, amelyet teljesen maguk fölé helyeznek, amelyet a világegyetem feltétlen igazságának tudnak, amelynek szolgálatában élni és halni is egyaránt képesek. Az akinek a maga ügye felől kételyei vannak, soha se lépjen a hódítás ösvényére, mert mihamarabb csalódva és összetörve fog arról visszatérni. Ne feledjük el, hogy aki a lélek világában hódítani akar, az erre egyenesen kénytelen is. Az intelligencia visszahódításának nagy müvét majd akkor vesszük igazában munkába, mikor tudatára ébredünk annak, hogy a magyar protestáns egyházaknak nemcsak dicsőséges és az egész nemzeti életet megnemesitő múltjuk van, de kell, hogy még nagyobb, még dicsőségesebb s nemzeti szempontból még jelentékenyebb jövendőjük legyen. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a prot. intelligencia vallási sülyedése a legszorosabb összefüggésben kényszerű viszonyban van hivatási tudatunknak a csökkenésével. Az évtizedek folyamán — nagy általánosságban szólva — megszűnt hitünk abban, hogy egyházunkra TÁRCA. A kínai viharos időkből. Johann Hesse „Die Heiden und wir“ cimü munkájából. (Folytatás.) Eme rossz keddi nap után a szerda és a csütörtök aránylag elég jól telt el. Ezalatt mindenféle tervet szőttünk barátainkkal. Egyszer úgy gondoltuk, hogy az asszonyokat egy kosárba kellene elrejteni, máskor meg hordókra gondoltunk; de ezeket, mivel kicsinyek voltak, sajnos, nem használhattuk. Egy emberünk pedig azt a tanácsot adta, hogy az asszonyokat kínai szokás szerint ültessük lóra, mi férfiak pedig — mint rendőrök — katona ruhába öltözve kísérjük őket. Egy öreg ember meg háza padlásán akart bennünket elrejteni s azt tanácsolta, hogy amikor az esős időjárás bekövetkezik, majd akkor meneküljünk el. Sajnos, mielőtt ezeket a terveket megvalósíthattuk volna, halvány arccal előttünk állott a vendéglős s így kiáltott felénk: „Gyorsan meneküljetek ! A rendőrkapitány itt van fölfegyverzett embereivel, hogy megöljön benneteket!“ Erre megragadtuk a gyermeket. Leszaladtunk a padlásról, a 10 lábnyi magas falon átmásztunk és mellette mindjárt leguggoltunk. Segedelemért kiáltottunk az Úrhoz . . . Éppen most elkezdte a piciny gyermek a sírást, édes anyja hiába fáradozott, hogy elhallgattassa ... No most már csak néhány percig tart életünk! .. . És ime, rövid idő múlva halljuk a kiáltást: „Minden csendes, elmentek már, jöjjetek csak elő !“ Hálás szívvel másztunk vissza a falon, fölmentünk a csapóajtón át ismét a padlásra s ott köszöntük meg mennyei Atyánknak gondviselését. Eme számtalan csodálatos segítség által a biztos szabadulásra való reménységünk határozottan megerősödött bennünk. Hála az Istennek, hogy a lázadó tö-
