Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-07-23 / 30. szám
236. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916« hogy megnyitó felszólalásomat egy mindnyájunk szívében élő, buzgó fohásszal fejezzem be, mely így szól: „Isten áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel! nyújts feléje védő kart, hisz most küzd ellenséggel!“ Gondolatok. — A Magyar Ev. Kér. Diákszövetség gyűléséből. — A Krisztus által kijelentett evangéliom egykor megrendítette, átalakította, újjászülte egy kis embercsoport lelki világát, életfelfogását; bennük és általuk más képet adott az akkori külső világnak. Két évezred óta vajúdik az emberiség egy jó része a keresztyénségnek nevezett berendezkedés kerítésein belül, vagy kívül, mellette vagy ellene; de lényegében az emberi szív alig változott valamit a jó és a rossz tekintetében; ha változott is, kérdés: nem a lejtőn lefelé jutott-e, amint távolodott időben is az örök igazság ama tökéletes kinyilatkoztatásától. Sőt, sajnos, ez nem is kérdés, hanem holt bizonyosság a szavak minden ágazatú és árnyalatú jelentésében. A világ maga csak világ maradt, a szónak rosszabbik értelmében és a Krisztus felé igazi törekvés is megmaradt csak egyes szívek, kisebb embercsoportok többé-kevésbbé sikeres, vagy sikertelen törekvésének. Szép és jó a Krisztus tudománya; lehet ezzel szép zászlókat lengetni; lehet társadalmi berendezkedéseket megalapozni; uralkodási jogcímeket kovácsolni; még a külső kegyességnek élettelen köveit is felhalmozni; jelszavakat levegőbe dobálni; szociálista forrongásokat megindokolni; hatalmasságokat támasztani; hatalmasságokat leverni: sok mindenre jó ez a világ kezében, csak egyre nem akar jó lenni, arra, hogy teljes egészében, igaz mivoltában ez a világ igazán befogadja. Zászló gyanánt hordozza; jelszó gyanánt hangoztatja : élet és valóság gyanánt nem ismeri. Szemében nem egy és ugyanaz a Krisztus zászlaja és keresztje: az előbbi alatt tüntetni még csak megjárja; de az utóbbi alatt roskadozni valami kényelmetlen dolog. Szinte hihetetlennek látszanék, ha nem volna nagyon is közönségesen tudott megállapítás: azok is, akik hivatalosak és hivatottak a világnak a Krisztus törvénye alapján formálására és vezetésére, jórészt mintha felednék, hogy csak az az erő képes a szívek megjobbítására, vagy a tökéletes cél felé előbbvitelére, mely egykor ezt a javítást megkezdette, egyesek és embercsoportok életében manapság utolérhetetlennek látszó magasságra emelte. Bizonyos fokú hitetlenség rejlik abban a hallgatólagosan vallott és gyakorolt szomorú tételben: Krisztus, mint legfőbb cél, gondolat képes volt újjászülni a lelkeket, teremteni egy új világot, ma pedig nem képes, vagy talán nem ez, hanem más valami képes erre. Ha mi ezerféle mentőeszközt és gondolatot keresünk, megpróbálunk, mégis ezerféle hiányt és inkább visszaesést tapasztalunk minden vonalon, kérdezzük meg mindenektől: megvan-e igazán az a hit és bizodalom magukban a munkásokban is, hogy munkájuk legelső föltétele, követelménye, biztosítéka a Krisztus, mint legfelsőbb, egyetlen cél és gondolat? De mikor még az igehirdetésből is alig-alig sugárzik ez a hit és meggyőződés; vagy ha hirdettetik is hangzatos szavak gyanánt, de maga a hirdető sincs róla meggyőződve, annál kevésbbé kész elmenvén aszerint cselekedni; amikor politika, népszerűség, úgynevezett kormányzói bölcsesség, vagyoni rendezettség, finomkodás, gerinctelen meghunyászkodás, a bajokat elkenni, vagy meg nem látni kész „jóindulat“, sőt még a ferde utak is számbajöhetnek, mint mentőeszközök, csak az 25 A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen lelketekkel. Nincs semmi okunk arra, hogy mint régebben néhány kritikus, közöttük első sorban a tübingai Baur F. Chr. tette, ennek a kis levélnek hitelességében kételkedjünk. Inkább azon csudálkozhatnánk, hogy egy ilyen igénytelen lapocska miként vétetett fel a bibliába. És valóban, az első századokban sokan voltak, akik e levelet nem tekintették szent íratnak, mivel nem valami egyházi tant, hanem pusztán magánügyet tárgyal. Magából a levélből azonban mit sem lehet felhozni, ami Pál apostol szerzősége ellen szólana. Sőt inkább e levél minden olvasóra azzal a hatással van, hogy itt az életből vett valódi okmánnyal van dolgunk, ha t. i. különbséget tudunk tenni a való élet tényei és a mesterségesen kieszelt dolgok között. A levél megbecsülhetetlen adalékot szolgáltat a nagy apostol megismerésére. Ennek a kis iratnak gyengéd finomsága sejteti velünk, hogy az apostol milyen nagy művész volt az emberek megnyerésében. Ha az író minden egyes szónak gondosan mérlegelte volna is a hatását, ügyesebben nem válogathatta volna azokat össze, mint ahogyan itt a természetes és gyengéd érzület fellelte a maga kifejezéseit. 4, 5 Pál melegen és hálásan ismeri el „munkatársának“, Filemonnak szeretetét és hitét. 6 Az elismerés mellett ott van a könyörgés a testvér tökéletesedéseért. Az apostol háláját fejezi ki barátjának széles körben ismert jóltevő munkáját, ám egyúttal mindjárt ott van a kérés, hogy szeretetének adja újabb bizonyítékát. 8, 9 Az apostol kér. Apostoli jogát, hogy parancsot osztogasson, nem akarja használatba venni. Barátja szívéhez fordúl, aki bizonyára szívesen jár kedvében neki, a vén embernek, Krisztus szolgájának, aki most ezenfelül a fogság terhét is hordozza az evangéliumért. 10 Ha Filemon meghallja, hogy a szökött rabszolga milyen kedves, hű és hasznos lön az ő tisztelt tanítójának és barátjának a fogságban — 13 oly kedves, hogy őt Pál a saját gyermekének nevezi (I Pét 5l3), olyan hasznos, hogy a legszívesebben egészen ott tar-
