Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1916-07-16 / 29. szám

29. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 227. oldal. emlék legyen, az egész magyarországi és erdélyi ref. egyházak templomaiban az istentiszteletek idejének, rendjének és szokás-módjának törvényileg megállapí­tása ; vagyis, egyházi szertartásunk teljes egyformává tételének tovább már nem halogatása. Ha már a reformáció magasztos emlékéül az ág. h. ev. testvérekkel közös hitre, egy nevezetre, egy egy­házba olvadás által — ez idő szerint — még nem jut­hattunk, legalább mi reformátusok legyünk egyek, mind az istentisztelettartás idejében, mind az istentisztelet rendjében, az úgynevezett „gyülekezeti szokásban“. Hogy így ne érezzük idegennek magunkat, ha más helyen lévő gyülekezetünk templomába bemegyünk. Éneklés, imádság alatt felállás, vagy ülve maradás kü­lönböző szokásainak a gyülekezet rendes tagjaitól el­­lesése, ne zavarják buzgóságunkat. A szószéki és úr­asztala melletti szolgálat rendje, a nem kötött szertar­tási beszédek teljesen egyforma sorozata, melytől sen­kinek se legyen szabad eltérnie. Az úrvacsorának anya- és leányegyházakban mikor és hányszor ki­osztása. Az úrvacsorái kenyér és bor felett — az Ur példája szerint — külön-külön hálaadásnak mindenütt megtartása. Szóval, a különcködő Ízlés teljes meg­semmisítésével, egyetemlegesen kötelező egyformaság, teljes egyöntetűség létesíttessék. Végül, hogy minden este Istenre emlékeztessenek híveink és lefekvésük előtt hálaadásra serkentve le­gyenek : minden gyülekezetben, a nap lealkonyodtával, pontosan megállapított időben, egy esti harangszó tar­tassák. * A szegénysorsú özvegyek és árvák segélyezésére, jótékony iskolai célokra s egyházak fenntartására ala­pok létesítése, csak a reformáció szellemének áldásos és nagyon szükséges kisugárzásai, melyeknek meg­valósítását a reformáció évfordulója megünneplése nél­kül is követeli a szükség — azonban nem hordozzák magukban az évforduló magasztos emlékünnepét, még ha létesülésük kezdete erre utalna is, a reformáció lé­nyegét nem érintik. A reformáció a földi érdekek nélküli hitélet meg­újítását eszközölte. S az lesz emlékezetének ma is leg­méltóbb megünneplési módja, ha az evangéliomi hit­életet újra felélesztjük; ha azon apostoli intést: „mind­nyájan egyek legyenek a Krisztusban!“ (Ján 1721) életre támasztjuks a vallás tanításunk és istentiszteletünk rendje és ideje, a gyülekezeti szokások teljes egyöntetűvé tétele által a késő utódok is emlékeztetnek, hogy ez az egyöntetűség a reformáció 400-ik évfordulójával kez­dődött. S mily áhítatra, összetartásra buzdító erő rejle­­nék abban, ha minden református hívő tudhatná, hogy amikor megszólal az ő gyülekezetük templomba hívó, vagy esti hálaadásra figyelmeztető harangja, ugyanakkor az egész ország minden téréiről zeng az ércharang hangja, melyaz élőket Isten imádására egy időben figyel­mezteti és inti, hogy a sok ezer hívekkel egyszerre, közös-egy időben adja meg Istennek a tiszteletet; egy időben száll hála-imája az egek Urához mindazokkal együtt, kik hallják a harangszót. És siet magábaszállni, hogy lelke imája együtt szállhasson összes hitsorsosai imájával a Mindenhatóhoz. Nem szégyenleni a Krisztus evangéliomát; nem csúfolni ki az igazi kegyességet; nevelni teljes evan­géliomi szellemben, vallásos kegyes lelkű lelkipászto­rokat s neveltetni általuk Istennek tetsző népet, jó csele­kedetre igyekezőt. A tanulmányi alap is nem pénzbeli, hanem szellemi tőkében legyen évfordulói emlékül letéve. Vagyis, akik tanítani, nevelni lesznek hivatva, először azok taníttas­sanak meg alaposan a gyülekezet mikénti helyes veze­tésére, a lelkészi teendők minden ágazata pontos isme­retére, hogy így, helyes ismereteik alapján, a gyakorlat Másodszor kidomborodik erősen az a gondolat is, hogy Isten nem mechanikus, hanem szerves, organikus, természetes utakon viszi előre céljait. Ábrám, hogy a maga lelki képére alakítson más embereket is, mindig többeket — nem arra kap megbízást, hogy valamilyen propagandát indítson, hanem arra kap ígéretet, hogy nagy családja lesz. A családi és más ilyen spontán kapcsolatok a leghatalmasabb továbbközvetítői az isteni hatásoknak. Jó és hasznos mesterséges kapcsokat is keresni és felhasználni távolabb állókkal — de sohase felejtsük, hogy ezek tized-század rangban következnek azok után a kapcsok után, melyek már megvannak, csak fel kell használnunk. A rokonság, barátság, munka­társi viszony stb. (hiszen az ókori keleti „családi vi­szony“ sokkal többoldalú volt, mint a mai) ezek az első szálak, melyeken át Isten tőlünk áldást akar el­juttatni másokhoz. Ez volt tehát az Ábrámnak adott ígéret: egy nagy népet alapíthat Ábrám, mely által nagy áldás száll az egész emberiségre, s ezért a szerepéért s annak telje­sítése közben Isten támogató kegyelme lesz vele min­denkor. Természetesen nem szabad ebbe a képbe bele­vinnünk azokat az éles vonalakat, melyeket azóta majd­nem négyezer év eseményei rajzoltak meg. De más­felől lássuk meg, ha homályos vázlatosságukban mégis a felséges nagyságát is azoknak a vonalaknak, melyek Ábrám perspektíváját megvonták a jövő felé.' Milyen elhivatás lehetett az, amely egy embert meg­győzött arról, hogy őt ilyesmire akarja felhasználni Isten! Milyen felejthetetlen tapasztalat lehetett magára Ábrámra az a pillanat, amikor mindezt biztosan Isten­től hallotta! * * * A követelmény, melyet Isten Ábrám elé szab, hogy mindez beteljesedjék, kettős. Egyfelől bizonyos áldoza­tokat kíván Isten Ábrámtól (1 a), másfelől bizalmat kí­ván a jövő bizonytalanságával szemben (1 b). Egyfelől Ábrámnak el kellett hagynia egész régi kör-

Next

/
Oldalképek
Tartalom