Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-07-09 / 28. szám
28. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 221. oldal. osztályokat arról, hogy, ha a vallással továbbra sem hajlankóak törődni, eljátsszák mindazt, ami az életnek igazi tartalmat ád. A feladat férfiakat kíván — nem lennének ilyenek közöttünk? A nő, mint kántor. Hosszú hallgatás után jóleső érzéssel veszem fel a tollat, hogy publikáljam a feminizmus érdekében azt a nagy eseményt, ami a belsősomogyi ref. egyházmegyében történt! Nevezett egyházmegye ez évi közgyűlését julius 4-én Csurgón tartotta meg. A gyűlés határozatai közül különösen egy — szerintem kimagasló — határozat ragadta meg figyelmemet, s mondhatom igen jóleső érzéssel töltött el a maga nemében talán páratlanul álló, fennkölt gondolkozásra valló, nemes intenciójú határozat, mely útmutató jel arra nézve, hogy nincs már messze az az idő, mikor a feminizmus célt ér és a nő sürgetés, gyülésezés, agitálás nélkül is meg fogja majd kapni az őt megillető jogokat nem csak a világi, de az egyházi téren is! Ha a nő lehet kántortanító, lehet, sőt hivatalából kifolyólag presbiter is, s mint presbiter, határozathozó joga is megvan az egyház bel- és küléletében, ami vallási életünk fejlesztésére nézve csak előnyös, de hátrányos semmi körülmények között nem lehet! Hiszen a nő már magában véve a vallásos érzemény symboluma. A belsősomogyi ref. egyházmegye ugyanis julius 4-én Csurgón tartott közgyűlésén kimondotta, hogy a nemeskisfaludi ref. gyülekezet ama kérelmét teljesíti és megadja, hogy az üresedésben levő kántortanítói állásra nőt választhasson! íme egy nagy lépés a feminizmus diadalához, a nőt már régen megillető jogok felé az egyházi téren! A nevezett egyház nőt választhat kántortanítónak! Sokak előtt talán különösnek és furcsának tűnik föl ez, pedig hát semmi különösség, semmi furcsaság nincsen a dologban! Csak azok a férfiak látnak ebben furcsaságot és különösséget — ha ezt a publikált hirt olvassák — akik talán házastársak és családi életükben nem tartják a feleséget egyenjoguaknak önmagukkal. A jó házasságban két test egy lélek. Ha egy a lélek, akkor a jognak is egynek kell lenni. így kell ennek lenni előbb-utóbb a társadalmi, világi és egyházi téren is! A belsősomogyi egyházmegye már elérkezettnek látja az időt, hogy nő is lehet kántor! És ez a lépés mondhatom időszerű is, követésre méltó is! Időszerű azért, mert a most dúló világháború is megköveteli azt! Hányán vannak és lesznek még kántortanítók, orgonisták, kik a harctéren elestek, elesnek, megbénultak, megbénulnak, vagy ha végét érik is e gigászi küzdelemnek, nem térnek többé visza az iskola padjaihoz, az őket váró orgonához, a templomi szószéki szolgálathoz, az udvarra tett gyászkoporsókhoz, hanem vagy nyugdíjba mennek, mint rokkantak, vagy pedig hadnagyságig felvivén — életüket továbbra is katonai szolgálatban a haza védelmének szentelik! Mily nagy ür és hézag támad majd a kántortanítók sorában, amit vallásunk érdekében okvetlen be kell töltenünk! Kikkel töltsük be majd e nagy hézagot? Nem az okleveles tanítónő legméltóbb-e erre ? Ezért mondom, hogy időszerű ! És miért állítom, hogy célszerű és követésre méltó is ? Azért mert a nő éppen oly teremtése Istennek, mint a férfi ; lelke ugyanolyan, mint a férfié, sőt a legtöbb esetben tagadhatatlanúl azt, hogy az egész emberiséggel valami nagy áldást akar közölni (36). Hogy mi volt ez a nagy áldás: megérthetjük, ha Ábrám helyzetébe gondoljuk magunkat. Ábrámnak, ki ilyen hitétetet élt, lehetetlen volt nem éreznie a nagy külömbséget, mely tőle környezetét más népekkel együtt elválasztotta. A Jozs. 242 hagyománya szerint kiáltó ellentét volt Ábrám emelkedett, tisztúlt hitvilága között és legközelebbi környezetének alsóbbrendű, babonás vallása között. Ábrám megtalálta azt az Istent (hogy-hogynem), akit hiába kerestek mások. Nem világos-e, hogy „megáldatnak tebenned mindnn nemzetségek“ — azt jelentette Ábrám számára, hogy Isten azt a kijelentést, amit magáról ő neki adott, közkincsévé akarja tenni mindeneknek. Ez volt Ábrám csodálatos látomása: a maga élete legnagyobb áldásának eláradása egy egész világra. Évezredeken át visszatekintve sok mindent látunk, amit Ábrám még nem láthatott: a közbeeső csodálatos eseményeket, melyekkel Isten tovább fejtette, bontotta terveit. De látjuk, hogy mind benne volt ebben a csirában — és látjuk, hogy a csirából csakugyan kikel a remélt aratás. Amit Ábrám bírt, azóta és ezentúl még inkább minden nép boldog birtokává válik. Pogány babonák tűnnek, s azoknak homályából Isten felemeli magához az embereket. De hogy ez megtörténhessék, s hogy megtörténhessék mind az a döntő esemény, ami az üdvtörténetet kiteszi — először egy lélekben kellett felhangzania az ígéretnek és felébrednie a látomásnak, hogy egy ilyen nagy isteni üdvszándék lehetséges, sőt van és épen ő általa akar a megvalósulás felé törni. Milyen látomásaink vanak nekünk? Mivel emelkedünk mi felül környezetünkön, hogy ezt a kincsünket másokhoz is kiterjeszthesse Isten ? Isten bennünk is meg akar áldani másokat. . . (Folyt köv.) • Ifj. Victor János.
