Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-06-25 / 26. szám
204. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. Szerény nézetem szerint a reformáció diadalát az ifjúság megfelelő vallásos nevelése biztosítja. Ez a kulcsa, nemzedékről-nemzedékre szállva, a fokozatos haladásnak. Természetes, hogy itt annak a közép és felső iskolákban mivelődő ifjúságnak a nevelését értem, amely egyháztársadalmunk és nemzetünk intelligens osztályához csatlakozik és az osztálytagozatban a gerincet erősiti. Mindnyájunk előtt tudott dolog, hogy az értelmi osztály a 19. században vált oly élettelenné, vagy legalább is közönyössé az egyház iránt, hogy csak névleg tartozott vallásunkhoz. Ha világi érdeke úgy kívánta, minden lelki furdalás nélkül el is hagyta azt. Hogy ezt a nagy és fontos alkotó elemet egyházunk elvesztette, — ennek az oka az, hogy iskoláink ifjúsága nem nevekedett már erős kálvinista szellemben. S, hogy nem nevekedett, ennek oka viszont az, hogy tanáraink 80%_a szakított a múlt századok kollégiumaiban dívott tipikusan prot. nevelés traditioival. A XIX sz. államsegélyes tanárjait nem nagyon bántotta és buzdította a felekezeti önérzet fejlesztése és ápolása szempontjából az oltalmat kereső s illuziórussá vált autonómia anyagi csődje. (Ezért van korszakot alkotó hordereje a központi egyházfenntartási alap tervének és tendentiájának.) Sőt voltak, akikből a rationalis irányzatok egyházellenes gondolkodást váltottak ki. Ugyanez a szomorú eredmény észlelhető az állami tanítóképző intézetek emlőin nevelkedett elemi isk. tanítói karunkon is. Az ifjúság vallás-erkölcsi nevelésével a vallástanárokon és egy-két hivatásos igazgatón, vagy professzoron kívül nem foglalkozott egy „modern“ tanár sem. Ehelyett élt „modernül!“ Az az egy-két templomjáró, példaadó, puritán professzor (talán papok és tanítók ivadékai!) úgy járt a templom-mellőző ifjoncok a gazdagokat, az előkelőket mind ott látja az ember az asztal körül. És te is mint hivő, nyugodtan helyet foglalhatsz közöttünk . . . Szomorú dolog, hogy ügyes beszédével rá tudott venni, engedtem a csábításnak, annyival is inkább, mert igen kevés pénz volt a zsebemben . . . Amig mentünk, így sóhajtoztam magamban: „Uram, égi Atyám, csak most engedd meg nekem, hogy még egyszer, utoljára játszhassam, hogy nyerhessek három-négy dollárt, de ezután többé soha nem fogok kártyázni.“ Leültünk és mindjárt az első játékban, több mint 10 dollárt nyertem. Azonban a második játékban mindezt elveszítettem, az összes betétemmel együtt; végre még a kabátomat és az esernyőmet is rá kellett tennem, hogy megfizethessek. Ide jutottam négy órai játszás után . . . Egyszer csak remegni és félni kezdtem ... a gyomrom égett, a szivem mintha kiugrott volna helyéből . . . forró verítékcseppek hullottak homlokomról; úgy éreztem magam, mint a halálra ítélt, amikor odaállítják az akasztófa alá . . . Boszúság és félelem, szomorúság és szégyen töltötték között, mintha hithű ősök hazajáró lelke, régi idők fehér hollói kisértenének gnómok és pigramassák között. „Tanítsd a gyermeket az ő utjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól.“ (Péld. 226.) Ezen példabeszéd alapján az én szerény indítványom tárgya a reformáció 400 éves méltó megünneplése céljából „Református tanulmányi-alap“ létesítése. Célja lenne: 1. jó képzettségű és erős vallásos érzelmű végzett papnövendékeknek, vagy már okleveles s. lelkészeknek tanárokká való kiképeztetése és alkalmaztatása akár ref., akár más jellegű középiskolák részére; az eszme nem új, hiszen a régi, feledhetetlen, jó tanárok között annyi volt, aki valamikor reverendát is hordott; ilyen féle eszmét rejteget kerületi gyűlésünknek már egy határozata is, Antal Lajos ászári lelkész úr határozattá érlelt bölcs indítványa (1. 1915 okt. 15. kgy. jk. 44. p., még megvalósítása hiányzik); 2. ugyancsak törekvő, külföldi egyetemekre kiküldeni érdemes theol. ifjak segélyezése, ami — hála Istennek! — már gyakorlatban is van; 3. szegénysorsú és jó magaviseletű gimn. IV. oszt. tanulóknak ref. jellegű praeparandiákban tanítókká és azután tanárokká leendő képeztetése. Ha alma matereinkben egészségesebb anyát adunk a serdülő nemzedékeknek, akkor a jól nevelt és helyesen irányított ifjúságban zálogát fogjuk nyerni a reformáció diadalának. Más szóval: ha Rousseau jól neveli Emile-t, Emile nem züllik el. (Jaj de elromlottak, pedig „grand“ nemzetének Emile-jei! „Isten óvja nagy csapástól, mi magyar hazánkat!“) Vájjon a protestantizmus története lesz-e még a nemzet története? * el lelkemet .. . Visszamentem a kápolnához és meghúzódtam annak egyik szögletében. Kibeszélhetetlenül gyötört lelkiismeretem . . . úgy kellett belőlem kihúzni minden szót. Éreztem, hogy a keresztségre méltatlanná tettem magam . . . méltatlan lettem mindazokhoz, akik a missió állomásra mentek . . . Vissza akartam térni előbbi életemhez. Azonban beláttam, hogy ezt nem szabad megtennem. A legközelebbi napon azért Ho lelkész úrral és egy fiatal emberrel elmentem Namhyungba. Még aznap megváltozott az idő . . . hideg lett . . . szakadt az eső . . . esett mindennap a hó. Mintha valami csurgó alatt állottam volna, annyira átáztam .. . Csak úgy vacogott a fogam ... de mégsem panaszkodtam . . . Hiszen én még ennél is többet érdemeltem volna. Végre 9 órai menetelés után a missiói-intézet feltűnt a láthatáron. . . Szivem erősen dobogott. .. Oly szép, oly gyönyörű volt itt minden! . . . A hatalmas épület valósággal bámulatba ejtett. A kaputól, amelyen bementünk kápolna állott, velünk szemben a missó
