Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-06-18 / 25. szám
Huszonhetetik évfolyam. 25. szám. Pápa, 1916 junius 18. BÜNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBÖL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő címére küldendők, a Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4*50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János fömunkatárs cimére küldendők. Egyakarattal. És mindennap egyarattal kitartva a templomban . . . Ap. Csel. 246. Az apostoli kor egyházi életének sok, kívánatos és belőlünk hiányzó vonása közül egyik legjellemzőbb, hogy tudtak egyakarattal lenni. A pünkösdi események úgy találták őket, hogy „mindnyájan egyakarattal együtt valának“ és amikor a Lélek nagy kitöltése után kezdtek lecsendesedni a rendkívüli izgalmaktól erős feszültségben levő kedélyek, akkor is „mindennap egyakarattal“ voltak. A világ folytonosan érvényesíti kereskedelmi, ipari és egyéb vállalkozásaiban az egyakaraton levésben rejlő erőt. Ez a mostani háború rég megszűnt volna, ha a hadviselő felek nem tudták volna a népekkel elhitetni, hogy most egybe kell fogni nagy, világrendítő küzdelemre. Egyéni akarások, családi érdekek mind háttérbe vonulnak, vagy legalább is kellene, hogy oda vonuljanak a haza érdekei elől. Az egyház, mint sok másban, úgy ebben is tanulhatna a világtól. A régi leckét már elfelejtette, hogy az egység adja a diadalt. Nem , szólva az egyháztörténet szomorú tanúságairól, hogy miként kövesedtek meg a legélőbb nagy, nemzeti egyházak is a pártoskodás következtében, csak magyar jelenünkre kell tekintenünk, hogy fájó sóhaj törjön fel keblünkből. Kerületek féltékenysége, főiskolák meghasonlása, egyesületek saját útjaikon járása, csupa elszomorító jelenség. A bajokat próbálják orvosolni, de kevés sikerrel. Ha igazán meg akarunk gyógyulni, akkor azt az egyakaraton levést kell keresnünk, ami az első pünkösd levegőjében található. Az apostoli kor keresztyénéi egyakaraton voltak, mert tisztában voltak Istennek a saját életükre vonatkozó akaratával. Egyakarat töltötte el lelkűket, mert tudták, hogy legelőször az Isten királyságát kell keresniök. Nekünk is meg kell értenünk, hogy hiába addig minden fáradozás az ellentétek ledöntésére, míg fel nem fedezzük Istennek akaratát, melyet nekünk kell megvalósítanunk. Képtelenség arra gondolni, hogy az emberek valaha egyakaraton lesznek anélkül, hogy Istennel leszámolnánk. Ebből természetesen az következik, hogy ma azért nem vagyunk egyakaraton, mert nem Isten szerint élünk, nem tettük az Ő céljait magunkévá. Fájdalmas a beismerés; de jobb tudni a valóságot, mint téves nézetben ringatni magunkat. Ha tehát azt akarjuk, hogy egységes akarat irányítsa egyházunkat, legelőször mindnyájunknak alá kell rendelnünk saját akaratunkat Isten akaratának. Itt nem segítenek szabályrendeletek, konferenciák, kerületi, konventi vaskos jegyzőkönyvek, itt csak az segít, ha megalázzuk magunkat és megtérünk, ki-ki a saját útjáról és azt mondjuk a Mesterrel: ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tied. Mig valamely ember életében nem Isten akarata a döntő tényező, addig az mindig önző, elfogúlt, tehát kapzsi és kicsinyes. Az őskeresztyének egyakaraton voltak, mert oly nagy célért: Isten királysága megvalósulásáért küzdöttek, hogy a cél nagysága elfelejttette velük egyéni önző akaratukat; érezték, hogy ez az új cél méltó arra, hogy minden tehetségüket szolgálatába adják, hogy közösen nekidőlve, célegyenest fussanak a jutalom elvételére. Nem régiben jelent meg egy nagy feltűnést keltő könyv, melynek címe: Adjatok nagy gondolatokat! A keresztyénség nemcsak
