Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-06-04 / 23. szám
180. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. tagjai, államtitkárok, előkelő asszonyok és urak. Miattuk észre sem vette a szemünk, — látásgyöngeség okozta-e, egyéb-e? — hogy a sötét ravatal mellett mások is álltak . . . Én és egy jó barátom, kivel közéje vegyültünk a tisztességtevőknek, a szívünk mélyén hoztunk ide valamit. Valamit, ami édes emlékezetű diákszobák beszélgetésein annyiszor dagasztotta kebelünket, borította könnybe szemeinket, indított lelkes fogadásokra. Valamit, ami az emlékezetes március 15. ünnepeken nem kendőzte, de a szív igaz érzéseivel, meleg vérével pirosította orcánkat. Valamit, amit régi idők láttak baranyai magyarok szemében, mikor azok egy képviselőjelölt testén a turini száműzött ruháját csókolgatták. Valamit, ami oly sok éven át sírt jámbor falusiak szívében. Kerestük ennek a valaminek legalább egy parányát: egy könnycsöppet, melyet az 1848—49. szabadságharc tündöklő szép céljára emlékezés küld ragyogó gyémántnak a tisztességtevők szemébe . . . Szép volt az opera énekkarának éneke. Következett a pap. Textust nem olvasott. Ám azért bibliai vezérfonalként húzódott végig beszédén Pilátusnak Krisztushoz intézett szomorú sóhajtása: „Micsoda az igazság ?“ Nehéz textus volt. Érezte is a szónok, hogy erre a kérdésre felelni nem az ő tiszte. Görgei élete a történelemé. Öt csak az ember érdekli, akinek látta nyugodt öregségét s mennél tovább figyelte, annál inkább megerősödött benne az a meggyőződés, hogy Görgei Arthur lelkét nem nyomhatta a legszörnyübb vád igazságának irtózatos terhe. Azzal a hittel zárta beszédét, hogy Isten kegyelme az üdvözítő irgalom karjaiba fogadja a hazatérő lelket s az embert szívek jósága és a magyar nemzet géniuszának nagylelkűsége távol tartja ezután e koporsótól a kemény vádat és könyörés ezerféle szálakból összeszőtt rendszertelen keverék. Azonban ott vannak a reformáció hitvallásai. Mégis csak ezek a normák! Ámde a reformáció hitvallásai kifejezik-e a modern protestantizmus, a levésben levő protestantizmus tartalmát? Ezek a hitvallások bizonyos korokhoz tapadtak, melyekben a protestantizmus harcolt, protestált, polemizált; szimbólumaik bizonyos mértékben kompromisszumok. A hitvallás egy bizonyos kor hitének a visszfénye; a századokon át befutott útnak ragyogó sugárözönnel behintett csapása; útközben írt memoár, útirajz. De minél tovább haladunk, annál jobban látunk, annál mélyebb lesz a csapás, annál jártabb az út, annál több szépséget veszünk észre magunk körül, előttünk és mögöttünk. Isten országa emeletről emeletre építi tovább az eredetileg rendelkezésére bocsátott vallásos kapitálist. A munkának tervrajza adva van. De csak a tervrajz. Az épület sokszor nem egyezik vele, sok a próbálgatás. Mert hiszen a Szentlélek nem ismer más kiválasztott vázát, mint amelyeket az Atya választott ki, akiket az Atya hivott el bűnbocsánatra a Jézus Krisztus által. Ezektelen ítéletet. így beszélt Raffay, a Kossuthok és Görgeiek temető papja. Ének után Kozma Andor beszélt. Szépen. De mi úgy éreztük, hogy beszéde befejező részének, mely arról szólt, hogy a Görgeihez méltó katonai végtisztesség nem itt van, hanem a véres harctereken, inkább bánatos merengésnek kellett volna lenni a fölött, hogy ideáljainkat elfeledjük, apáink céljaitól eltolódtunk. Ez az oka nem csak annak, hogy az igazi katonai (hiszen nem is az a fő!), hanem, hogy a valódi nemzeti tisztességtétel sem hiányozott Görgei koporsójánál. A szónok másként fogta fel. A diadal tetején álló Budavárát foglaló Görgei szavaival mostani háborúnk honvédét lelkesítette. Miért a jelen kötelességeire, buzdítással, miért nem a szívünk minden csepp vérével szeretett szent múlt iránti ragaszkodással fejezte be beszédét? Talán azt érezte meg, hogy ma a nemzet a mának harcait nagyobbnak tartja a szabadságharcnál? Annyi tény, hogy szavai végeztével éljent dörgött a tisztességtevők serege. Azt a bizonyos egy könnycseppet pedig mi itt nem találtuk meg. De megtaláltuk másban. Mikor a tisztességtétel bevégződött, megláttuk ama másokat is, kiket előbb a fényes urak, asszonyságok eltakartak szemeink elől. A ravatal mellett állott öreg honvédek fáradt testükben is délceg erőlködéssel, hiszen utoljára mennek együtt dicső vezérükkel, ott lépkedtek el előttünk a lépcsőkön. Mennyire várhattak ezek egy szót, amely az ő dicsőségtől s egy nemzet szeretetétől elkényeztetett lelkűket megsimogassa. Új honvédek véreznek s mellettük feledünk titeket? Ó diákszobák édes-bús, kiveszett ábrándjai! Még egyszer ti — ragyogtassatok gyémántot a szemeinkből. ben lakozik ő és nem emberektől kiválasztott formulákban. Emezekben csak addig, míg mi bennünk lakozik. És bármikép vélekedjünk is, ma a református keresztyén nem egy konfesszionális formula híve, amint nem a biblia csalhatatlanságának a hirdetője, hanem az ezekken is — konfesszióban, bibliában egyaránt — kifejezésre jutó, de ma is élő, ma is munkálkodó názáreti Jézus követője. Nem vallásos tudós, de vallásos hívő valami. Ha pedig nem ilyen, akkor nem református, legalábbb is nem evangélium szerint reformált. El kell azonban ismerni, hogy a dogmatika anyaga részlegesen bent van mindegyikben. A biblia az Isten leikétől vezetett, inspirált férfiak vallásos tapasztalatait tartalmazza. A hitvallások bizonyos nagy, hívő emberek, korok, környezetek lelkűk tapasztalatával megtöltött hitbeli formuláit adják. Testimonii spiritus sancti. De kritizálandók, nem csalhatatlanok, apriori igaz ismeretet nem tartalmaznak. A mi legőszintébb, legbensőbb vallásos tapasztalataink ismerhetik csak el igazaknak. Különféle elemekből összeolvasztott öntvé-
