Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-04-16 / 16. szám
Huszonhetetik évfolyam. 16. szám. Pápa, 1916 április 16. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József felelős szerkesztő címére küldendők. <=> Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. r En vagyok-é az ? — Kép a Jézus életéből. — Máté XXVI. 1-22. Halk, esteli csend. Husvét alkonya már teregeti fátylát. Jeruzsálem ünnepi díszt ölt fel. Ezerenként sereglenek az Úr templomába a messziről jött hívek. Hívja, vonja őket az ünnep, az Úr színe látásának vágya. És egy kósza hír. Valami Názáreti felől. Akit prófétának mondanak. Némelyek Illésnek állítanak. Némelyek a megígért Messiásnak tartanak. Aki betegeket gyógyít, vakokat világosít, bűnösöket tisztít, halottakat támaszt. Aki csak az imént érkezett meg Jeruzsálembe virágok és zöld ágak között. Akit a nép ünnepelt. Dávid fiának mondott. Hozsannával fogadott. Aki a népnek Szabadítója lesz. Ilyen nagyszerű előjelek közt nem Ígérkezett még ünnep! S még csak két nap van hátra. — „Vájjon, ott lesz-e a templomban? Fog-e beszélni ? Megláthatja-e a nép? . . .“ A lelkek keresik a feleletet s a szívek rádobogják a választ. Minden házban lázasan készülődnek már a szent ünnephez. Jézus is együtt ül tanítványaival. A főpapok is együtt vannak. De milyen más a hangulat! . . . Itt ünnepi áhítat, szelíd, csöndes béke, meleg, ragyogó szeretet; — ott sötétség, gyűlölet, gyilkoló vad szándék: — Kajafás főpap házában tanácskoznak a nép vénei ... Itt a lelkek Istenhez szállanak az ünnepi zsolozsmák hangjain, — ott csak a nép dühétől való félelem tartóztatja meg a gyűlölet vad szándékának ünnepét. — Itt imádkoznak, — amott átkozódnak . . . A föld sohasem akar találkozni az — Éggel, a szándék — a szívvel, az akarat — a megjobbulással!. .. De még a tanítványok hisznek. Mert még nem tudják, hogy áldozatra jött. Még nem sejtik, hogy útjuk a Golgotára visz. — De már Judás kételkedik. A poklos Simon házánál való történet; a nem e világból való országiás szavára való visszaemlékezés; a Jézus életének lendületlensége őt teljesen kijózanította. A világfőségnek — világszolgálatba alacsonyodása nem fért az ő leikéhez. Nem birta megérteni a Jézust, aki mindent magára vonatkoztat. Aki még a szegények ügyénél is Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4 50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők előbbre teszi a maga ügyét, az Ő közelvalóságának dolgát, a szeretetből való tékozlást s a hitnek üdvözítő erejét. A jelen csalódását nem tudja nála pótolni az Ígéret evangéliuma. Meg kellett tagadnia a Krisztust. És elmenvén a főpapokhoz, harminc ezüstpénz vérdíjjáért eladja a Mestert. A Mestert! . . . A Krisztust! ... A szegény, szánandó embert, — akiben ő dicső királyt várt. A betegek, a bélpoklosok, a gutaütöttek gyógyító orvosát, — akitől ő népének szabadítását hitte. A szeretet és alázatosság fejedelmét, — aki mellett ő országolni akart. A Krisztust! . . . Mert az ő lelke büszke, vérbegázoló Messiásról, világuralomról álmodott — és nem Lázár-sorsról, elvettetésről, Gecsemáné-kertről. A virágvasárnap diadalos ünneplését áhította ő, — nem a nagypéntek sötét, szívszakasztó gyászát. Emberi nagyságot epedett, — holott az Istené minden dicsőség. — Szegény, szánandó lélek, hogyha tudta volna, hogy a Capitoliumhoz milyen közel esik a tarpeji szikla ; hogy a nagyság, a fenség — az egyedülvalóság fájdalmával hat; hogy a magas kősziklákat döngeti inkább a vihar és nem az apró dombokat; hogyha megértette volna a lélek életének előlvalóságát, — talán nem vágyott volna olyan magasra ; talán elnyugtatta volna az alázat lelke; talán nem tagadta volna meg a Krisztust. . . — De, mint minden álnokság, még ő is takargózik. Elmegy a tanítványok közé, együtt vacsorálni a Jézussal, holott már nem az Övé s azokhoz sem tartozik. De a Jézus szeme lát. Eltitkolt bűnökön, rejtve őrzött gonosz szándékokon keresztül tisztán lát a Jézusnak szeme. „Bizony mondom néktek, ti közületek egy elárul engem.“ A tanítványok megütődnek . . . Melyik volna az . . . Jézust, a szelídet, a csudatévőt, az Isten küldöttét megtagadni ? . . . Elárulni ? .. . Melyiknek mehetne rá a lelke ? . . . A hűséges Péter fogadást tesz, az állhatatos Jakab biztatóan néz Rá, a szelíd János csendben könnyezik és mindannyian egyforma szomorúsággal, együttes bánattal kérdezik: — „Én vagyok-é az?“ S a Jézus rájok néz azzal a szerető, mindent megbékítő szemével. — „Én vagyok-é az ?“ — kérdezi Judás is. S az Úr szava megszólal lágyan, szelíden : — „Te mondád!“
