Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-03-07 / 10. szám
Huszonhatodik évfolyam. 10. szám. Pápa, 1915 március 7. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. TANÍTÁS, NEVELÉS. istanában, mikor ösztönszerüleg kerülik az emberek a zajos mulatságokat, a tisztátalan élvezeteket, mert illetlennek, sőt megbélyegzőnek tartanák „szórakozásokat keresni a házon kivül“ akkor, mikor millió honfitársunk minden erejét összeszedve küzd és harcol, nélkülöz és szenved, az életét kockára téve, a haza és otthonaink békességéért, a magyar nép dicsőségéért; mikor az Úr Jézus szenvedésére, hősies, magasztos küzdelmére irányítja figyelmünket a böjti időszak: hajlandóbbak a szivek komolyabban venni azokat a bűnöket, amiket más időben talán jóizü kacaj léhaságával, vagy álszégyen bünpalástolásával, vagy a beletörődés megadásával fogadtak. Ez a nehéz idő érezteti a maga tanító, nevelő hatását. Ennek tulajdonítom, hogy egy fényes tollú újságíró: Fényes László ez év elején célba vett egy igen elterjedt bűnt és bátor szívvel, biztos kézzel, nyilvánosan rálőtt annak egy képviselőjére, egy általa név szerint megnevezett műegyetemi tanárra; rálőtt nem puskával, vagy pisztollyal, hanem a tolla hegyével. A nyilvánosság előtt vonta kérdőre azért a becstelenségért, hogy nős ember létére „gyakran keresett szórakozást — a bűnös saját szavai — házon kívül“. Milyen finoman van itt kifejezve egy igen elharapózott bűn: a házasságtörés, a vele együttjáró esküszegés, a paráználkodás ... No igen, mert ilyen szórakozásról van szó. Fényes szerint a kedves, szeretetreméltó, mosolygó szórakozó „egy fiatal, tapasztalatlan leányt tévesztett meg s egy tisztességes családot tett tönkre. Felvitt Bécsbe egy úri leányt, akinek házasságot ígért, akit a családja előtt megkért s akinek csak akkor mondta meg, hogy nős, amikor a leány érzelmileg már a hatalmába került“. Ez egy eset, amelynek hőse rajta vesztett. Eheti a méreg a szerencsétlent, hogy rajta vesztett, és im már ki van pellengérezve! És csak ő annyi száz meg száz közül! . . . Lesznek-e, akik megsajnálják? Úgy ám, hogy ne! Lesznek-e, akik Fényest Ítélik el?! Úgy ám, hogyne! Az ilyen szennyes nem való a nyilvánosság elé. Úri emberek az ilyenen, már t. i. az ilyen szórakozáson nem akadnak fenn. Maguk közt szájról-szájra adják, hogy ez is, az is nyakig benne van ebben a bűnben; szörnyüködnek is, jajgatnak is a miatt a rémséges kár miatt amivel e szoknyahősöknek széles körben közszájon forgó szennyes élete, megejtő példája az ifjúság erkölcsi életének mezejét elborítja, beiszapolja, de nyíltan a világért sem nyitnák fel szájukat; se kezüket ki nem nyújtanák, hogy kiszakgassák a mételyt. Még csak annyira se mernek elmenni, hogy elkülönítsék magukat a fertőzöttől. Úgy érintkeznek vele, mintha egészen tiszta, egészséges volna. S e magaviseletükkel másokat is tévedésbe ejtenek; sokak gondolkozását egyenesen megvesztegetik. Ami a legveszedelmesebb, oda viszik az ifjúságot, hogy az már az iskolában rájön arra a meggyőződésre, hogy más az elmélet, más a gyakorlat; más a vallás; más az élet! A vallás
