Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1915-12-05 / 49. szám

392. oldal. DUNÁNTÚLI P Legyünk a szentleckéhez végig közetkezetesek. Elismerjük-é mi a Krisztus ügyét életünk megváltó ügyének ? Imé a drága evangéliomból csak Krisztusnak imént idézett szavait nézve, állapítsuk meg tömören a keresz­tyén embernek és a keresztyénséget nélkülözőnek képét: Krisztus követője a föld sava. Szava, cselekedete, jelleme olyan a társadalomnak, mint a só az ételnek. Jóvá tevője, megizesítőjé. Kívánatos hitvány jellemmel a társadalom elaljasítójává lenni ? Krisztus követője a világ világossága. Élet, melynek cselekedetei harmónikusak, szépek, munkája, szeretete, reménysége fölötte áll a változásnak. Az örökkévalóság sugárzik róla. Érdemes-é bukdácsolni, nádszálként erre-arra hajladozni? Krisztus követője Isten törvényének szeretetből be­töltője. Nem a törvény betűjének megtartása vagy megrontása fölött aggodalmaskodik, de az Isten iránt való teljes szeretet tölti bé a szivét és e szeretetben magától betelik a törvény. Mily kicsinyes vele szemben a törvény szavaira, betűjére vigyázgató! A Krisztus követőjének beszédei és cselekedetei összhangban vannak. Igazsága nem szorítkozik pl. lelkésznél szószékre, tudósnál tanszékre, szülőnél a gyermekeivel beszélgetésre, de minden cselekedeté­ben fénylik. Mily szégyenletes ellenben, ha bujkálnia kell valakinek, mert a cselekedei mások, mint a be­szédei. A Krisztus követője ismeri a saját lelkének erőtlen­ségeit s megbocsát az ellene vétőnek, mert úgy véli, hogy az csak a mindnyájunkkal közös erőtlenségből történt. Mily visszataszító ellenben az ellene vétőnek dőlyfös szivü kergetője! Krisztus követője a tiszta élet hűséges vágyakozója. Bár föl-fölkél szivében a tisztátalan vágyakozás, a lelke küzd vele s a tisztaság Fejedelmében való biza­kodással újra meg újra legyőzi. Mily boldogtalanság, amikor a tisztátalanságban kéjelgőnek nem lehet egy csöndes perce a Krisztussal. Krisztus követője az örökkévaló értékeknek harcosa. Mily fájdalom, mikor a múló kincsek harcosát hervadt virággal koszoruzzaa múlandóság, a „vanitatum vanitas“. A Krisztus követőjének élete tele van bizalommal. Mint kicsi gyermek az anyja ölén, oly bizton tudja magát és szeretteit az Úr gondviselésében. Mily nyo­mott az élet, mely önmagában vetvén bizodalmát, csupa aggodalomból áll. A Krisztus követője hisz az Isten fia evangéliumának örökéietre hivogatásában. Husvét int feléje, húsvéti sírból örök munka és örök szeretet. Mily fájdalom a hit nélkül a munka! Hiszen hiábavaló! — A szere­tet ! Hiszen csak szivet marcangoló! A Krisztus követője alázatos publikánus. Mikor a Krisztussal való bizalmas együttlétben, fölemelő társal­­kodásban fölviharzik lelkében az árulás felől tuda­kozódó szó: „Én vagyok-é az, Uram?“, nem siet el a vacsorától Judással, hanem a Krisztus ügyét élete kOTESTÁNSLAP. 1915. egyedüli megváltó ügyének tudván, fájdalmasan felel: „Én vagyok! Én vagyok!“ S bűnbánó könnyén az Úr kegyelme fölragyog. „Eredj el és te is ekképen cselekedjél!“ Ámen. (Vége.) KÉRŐ SZÓ. özeledik a karácsony, a második fekete kará­csony. Fekete a szivekre boruló fájdalom, gyász és aggodalom miatt. Száműzve most az öröm a családi hajlékokból, hisz alig van ház, honnét ne hiányoznék valaki. Feléjük dobog az otthonmaradottak szive, hozzájuk száll min­den gondolatunk. A sok szeretetadomány is ezt bizo­nyítja, amelyek karácsonyi üzenetkép felkeresik a harc­téren küzdők ezreit s körüllengik őket a rég elhagyott otthon varázsával. De vannak nékünk — igen nagy számmal — nem csak küzdő, hanem szenvedő hőseink is, akik már testükön hordozzák az igazság szolgálatának fájó pecsé­téit s különböző kórházakban várják a gyógyulást. Akik közülök az édes hazai földre kerültek, azok bizo­nyára nincsenek elhagyatva, megértő, gondoskodó szeretet veszi őket körül. Gondoljunk azonban azokra a szegény testvéreinkre, akik idegen föld kórtermeihez vannak kötözve, akiknek testük kétszeresen fáj, sebük kétszeresen sajog, mert kinzó fájdalmukban, nehéz nyomorúságukban is távol kell lenni azoktól a ked­vesektől, akiknek közelléte, részvéte, segedelme a gyó­gyulást is gyorsabbá tenné, a fájdalmat is feledtetné. Nincs meghatóbb, lesújtóbb látvány, mint egy szegény magyar sebesült, aki egyedül van valamelyik idegen kórház termében s nincs aki megértse, nincs aki vigasztalja. Minden perc órának tűnik előtte, a gyó­gyulás ideje egy örökkévalóság. E nehéz helyzet szülte fájdalomnak, elkeseredésnek, kétségbeesésnek mily meg­rázó eseteivel találkoztam már! „Ezerszer inkább lennék a fronton, szemtől-szembe a halálos veszedelemmel, mint itt — fakadt fel sok-sok szívből a panasz, — mert ott legalább a maga felenyája között van az ember, itt pedig árvábbnak érzi magát a szárnyaszegett rab madárnál“. Én ezek felé a lesújtott lelkű emberek felé irányítom az otthonlevők figyelmét, áldozatos szeretetét. Szerez­zünk ezeknek is egy kis karácsonyi örömet, vigyünk az ő elhagyatottságuk ködébe is egy kis karácsonyi fényt. Hadd lássák, hogy nincsenek teljesen elhagyatva, hogy feléjük is dobog az otthonlevők hálatelt szive. Bizonyára megkönnyítjük nékik a szenvedést s új reménységet öntünk csüggedő lelkűkbe. Az én mű­ködési területemen levő kórházakban most különösen sok magyar református szenved. Az Isonzo-vonal hős védői nagyobbrészt ide kerülnek. S mivel hadtápvonal vagyunk, az itteni kórházakat el sem hagyhatják. Ide □==c K

Next

/
Oldalképek
Tartalom