Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-08-15 / 33. szám
262. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1915. is tartottam istentiszteleteket vallásfelekezeti különbség nélkül. Szabad ég alatt, irtatlan erdők tisztásán, nyári alkonyaikor gyakran összegyűltünk, ha szünetelt az ágyuk érctorka s elült a csatazaj s buzgó imánkban lelkünk az ég felé repült. Olyan egyszerű, olyan megható képek ezek. Mi, kik itt vagyunk, nagyon megkomolyodtunk. Ki már átélt egy olyan ütközetet, amilyen a legutóbbi pár napon volt, az igazán sokat élt és sokat köszönhet Istenének. Isten soha meg nem szűnő kegyelme legyen mindvégig mi rajtunk s örökkévaló áldása az otthon maradottakon ! Szeretetteljes üdvözlettel maradtam Főtiszteletü és Méltóságos Püspök Úrnak alázatos szolgája : Harctér, 1915 julius 29-én PATAKY ENDRE. VÁLASZ. agytiszteletü Szerkesztő Úr! A „Dunántúli Protestáns Lap“ julius 25-iki 30. számában N. lelkész aláírással egy rámvonatkozó cikk jelent meg. Kérem, legyen szives becses lapjában helyt adni válaszomnak. Én, mint abban a cikkben aposztrofált „öregebb lelkész*, nem kerítek négy feneket a dolognak. Latin közmondásba sem kapaszkodom, hanem egyszerűen és nyíltan kijelentem, hogy ha N. fiatalabb lelkésztársam csalódott az emberekben, én meg éppen ő benne csalódtam ; mert fel tenni sem mertem, hogy egy szerény, e mellett komoly gondolkodású, paptársai iránt általában megtisztelő jóindulattal viseltető fiatal lelkész egy csekély okért most egyszerre ellenkezésbe jut maga-magával s pillanatnyi haragjában tollat fog, hogy üssön egyet az „öregebb lelkészben, aki egy, a köri lelkészértekezleten leadott indítványát agyonütötte egy rossz viccel. Aztán, hogy ennek a kirohanásnak nagyobb kerete legyen: előszedi az „önérdek, szükkeblüség, szájhősködés, hazafiság, szívtelenség“, meg több efféle hangzatos szavakat s ezekkel, mint valami srapnellekkel lövöldöz felém, nem azért, hogy az emberek gyarlósága feletti panaszának adjon kifejezést, hanem azért, hogy ezeket burkoltan rám is vonatkoztassa. Hát ezek ellen a burkolt célzások ellen tiltakozom és visszautasítom, mint rosszakaratú ráfogásokat. Pályatársaimat merem bizonyságul hívni — akik pedig régóta ismernek —, hogy azok a sértő szándékkal előszedett kiszólások én reám nem illenek. Kár volt hát velők előhozakodni! Tanácsolom, hogy máskor ne fogjon fiatalabb lelkésztársam tollat azért, hogy képzelt sérelmében mást kisebbítsen, gyanúsítson, másnál a jó szivet, könyörületességet, meg a lelkészí magasztos kötelesség teljesítését kétségbe vonja, vagy pedig a „háborúi prédikációk harsogását“ állítsa. Ugyan-ugyan fiatalabb lelkésztársam, ön azt is meghallja, hogy mások úgy harsogják el a háborús prédi□ N □=c kációkat ! ? Talán valamiféle új találmányu hallócsöve, stethoskopja van ? De, hogy a szives olvasó is érthesse azért, amiért a fiatalabb meg az öregebb lelkész most egymással szembenállanak: rövidesen tudatom, hogy N. lelkész úr a komáromi egyházmegyei köri értekezleten egy indítványt adott be, hogy az egyházmegyei közgyűlés alkalmával tartatni szokott közebéd összes költsége a harctéren szerencsétlenekké lett, megvakult katonák felsegélyezésére és hogy lelkivigasztalást is találjanak, dombornyomásu biblia készítésére fordíttassék. Senki sem vonta kétségbe, hogy ez az indítvány nem szép, nemes és alkalomszerű ! De, hogy mégsem lehetett elfogadni, annak nem az volt az oka, hogy az öregebb lelkész akár rossz, akár jó viccel agyonütötte, hanem az, hogy az értekezleten jelen volt tagok mind tudták azt, hogy ezt az egyes egyházak tudta és beleegyezése nélkül tenni nem lehet, mert nem az egyházmegyei közpénztár, hanem az egyes egyházak fizetik a közebéd árát; az egyházak képviselői is erre a közebédre való biztos számítással jelennek meg az egyházmegyei gyűlésen. Az idő rövidsége miatt kérdést sem lehetett volna intézni az egyes egyházakhoz, helyeslik-e, vagy helybenhagyják-e azt, hogy a közebéd költsége most a fent nevezett nemes célra adassák oda ? Azt állítja fiatalabb lelkésztársam, hogy indítványát sokan helyeselték a jelenvolt tagok közül, de még sem fogadták el, mert az öregebb lelkész egy rossz viccel agyonütötte. Hát ilyet is lehet állítani ?! Nem gondol-e fiatalabb lelkésztársam arra, hogy ezzel megsérti azokat a jelen volt tagokat, akik pedig mind komoly, megfontolva cselekvő és határozó férfiak, hogy egy rossz vicc hatása alatt engedték volna azt a különben igen szép indítványt „agyonüttetni“ ? Hogy az öregebb lelkész felhozta azt, hogy az egyházmegyei gyűlésre érkezendő egyházi képviselőket nem lehet ám azzal meglepni, hogy: édes atyámfiai, most nem lesz közebéd, mert jótékony, nemes célra adtuk oda a közebed árát, tehát menjen ebédelni kiki oda, ahová tud, meg, hogy azt is említette, hogy a dombornyomásu biblia oly sokba kerül, hogy ennek előállítási költsége majd felemészti a szerencsétlen vak katonák tűrhető anyagi helyzete juttatására begyülendő összeget; ez még nem azt jelenti, hogy az öregebb lelkészt a gyomor érdeke vezette. Az, hogy valakinek indítványát el nem fogadták : már igen sok emberrel megtörtént. Azért egyik sem halt bele! Nem kell olyan érzékenynek lenni, hogy az indítvány elbukása miatt lelkésztársam sértve érzi magát. Az a bizonyos „puska elsütés“ pedig semmi összefüggésben sem volt az indítvány feletti eszmecserével. Az csak úgy beszélgetés közben lett mondva, mikor egy lelkésztársunk a harctéri események miatt sötét sejtelmeinek adott kifejezést. Akkor mondtam azt, hogy: „ha ez a szomorú helyzet bekövetkeznék, mindnyá
