Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-08-01 / 31. szám
31. szám. DUNÁNTÚLI PR egymással gyülöltséggel, ádáz haraggal törve egymás javai, élete a művelődés minden értékes kincsei ellen. A nagy, az örökké munkás természet három évszak hűséges munkája után nyugodni tér télben, megpihen a földmives is, elhelyezi, pihenteti akkori munkaeszközeit, igavonó állatait, de népek, nemzetek millióinak véres csataterek örökös küzdelmei közepette, fiainknak, véreinknek nincs nyugalmuk, pihenésük sohasem!! Öldöklő fegyverek örökös zaja, válogatott harci eszközök eget-földet rengető moraja, sebesültek, haldoklók nyögése s a szüntelen, minden lépésben leselkedő ezerféle halál, féktelen gyűlölet, állati vadság tartják távol, űzik el a pihenést, a nyugalmat tőlük. S mennyi rom, pusztulás, az enyészetnek, a romlásnak mily borzalmai ezalatt az egy év alatt! Virágzó, népes városok, akáclombos árnyak csendjében meghúzódó falvak, az ipar, kereskedelem, művészet, évszázadok kincseivel gazdag országok a rom és pusztulás égrekiáltó szomorúságát, ijesztő képét mutatják, csak a lerombolt kormos falak, itt-ott egy-egy nagyobb középület, templom romjai hirdetik egykori, nem is oly régi hírüket, nevüket, amit szorgalom, ész, tehetség, józanság, tevékenység, amit az emberi művelődés évtizedeken, évszázadokon át a maga megfeszített, lázas törekvésével létrehozott: alkotott, az most mind milliárdok, számokban ki sem fejezhető értékeivel mind semmivé lett, nyomtalanul összeomlott. S az a sok könny, az a sok keserv, gyász, megtört, kedveseiket veszített szivek gyötrö fájdalmai, özvegyen maradt hitvesek néma keserve, árva gyermekek apát kereső panasza, gyermeket, testvért elvesztett szülők, rokonok sírása, mennyi, de mennyi félbenmaradt, örökre megsemmisült boldogság, a szívnek, a léleknek mennyi elvesztett öröme, gyönyörűsége, népek, nemzetek millió, meg millió ifja életerős nagy tettekre, nagy alkotásokra hivatott tagjainak, egy egész emberi nyomnak elvesztése, temetetlen halottaknak, enyészet gödrébe hányt embertömegeknek megcsonkított, vérző tetemei! Óh de ki tudná halvány, erőtelen szavakkal, vagy művészi ecsettel csak némiképpen megközelítőleg is a rombolásnak, az enyészetnek, a gyötrelmeknek, keservéknek mindama képeit visszadni, elővarázsolni, melyek a harc, a háboruyal velejárnak s nyomon kisérik annak lépteit. S a mi jó, a mi megtartó erős Istenünk megkímélt, megőrzött bennünket, országunkat, édes magyar hazánkat egy egész esztendő alatt a háborúnak, a harcnak legalább közvetlen borzalmaitól. Kárpátjaink magas bércei, mint erős kőfal állottak ellen a hömpölygő áradatnak, fiaink, vitézeink erős karja, Istennek velük levő erőt, bátorságot nyújtó kegyelme feltartották a hódítani, igázni, pusztítani akaró északi kolosszus tengernyi tömegét. S véres homlokkal, világhódító terveinek romjával, kiüzetve társországaink határai közül, megállíthatatlanul, szégyenkezve fut, szalad üldöző seregeink diadalmas haragja elől. Isten megsegít, az erőtelennek, a kicsinyeknek adja a maga OTESTANS LAP. 245. oldal. kegyelmét s a gyengékben dicsőíti meg a maga hatalmát. Istennek legyen 'hála, ezredévek viszontagságait kiállott édes magyar hazánk áll sértetlenül, a nagy világfelfordulás gyengíteni, megdönteni nem bírta. Rónáinkon ez évben is tiportalanul sarjadt, növekedet, kalászosodott a vetés, hegyeink kincseket érő szőllővesszői ez évben is dúlatlanul érlelhetik arany nedűjüket, falvaink, városaink égbe emelkedő tornyaikkal örülhetnek lételüknek s folytathatják rendes tevékenységüket. Nehéz verejtéke, pirosló vére hullott fiainknak, véreinknek, nem egyet közülük idegen hant takar, annyi, de annyi drága élet, kedves arc többé nem fog gyönyörködtethetni bennünket. Nyugodjatok, ne keseregjetek, s legfőkép ne zúgolódjatok: nézzetek a megterített szent asztalra, melyre az aratás zsengéje helyezvék s gondoljatok, emlékezzetek arra, kinek megtöretett testét ábrázolja az arra helyezett uj kenyér: vérét, életét adta nem kényszerítve: önként, nem barátaiért, szeretteiért, hanem ellenségeiért, az egész emberiségért s kiömlő vére nyomán fakadt, növekedett Isten országa, az emberiség tökéletesedése, boldogsága! Fiaitok, hitveseitek, szeretteitek szenvednek, véreznek, elhullanak tiérettetek, szülőkért, gyermekekért, hitvéreikért, el e mi csendes kis békés falunkért, aranykalászt termő ékes rónáinkért, házainkért, melyben oly boldogok voltak, melyet utolsó sóhajukban is imájukba foglaltak, el a mi édes magyar hazánkért, szabadságért, függetlenségért, el egy újabb ezredév minden nyugalma minden áldásáért, el a jövő minden drága kincse, minden boldogságáért. Kiömlő vérük nyomán női, fakad, virágzik gyermekeik, unokáik, sok-sok embernemzedék, ez egész édes magyar haza jövendő nagysága, virágzása. Áldás nevüvükön kiömlő vérükön az elhintett, mindennél drágább és becsesebb mag teremjen magot, tőt, üdvöt, áldásos gyümölcsöket övéinek, mindnyájunknak, édes magyar hazánknak számára. De vannak kér. gy. e nehéz harcoknak, ez ádáz küzdelmeknek szánandó áldozatai, a súlyos sebesültek, a csonkák, a rokkantak, akik elvesztették egyik-másik testrészüket, akik örökös betegekké, nyomorultakká lettek, az egyiket kezétől, másikat tábától, vagy mindkettőtől, a harmadikat szemevilágától fosztotta meg öldöklő fegyverek gyilkos tüze, a negyedik gyógyíthatlan betegséget szerzett, átázva-átfázva vadhideg éjszakákon. Magam is láttam sokat e szerencsétlenek közül, néma megadással, szótalan fájdalommal viselve nehéz sorsukat, még most is előttem a borzalmas kép, az ijesztő látvány. Egyházmegyénk virágzó városa nagy kórházában, ahol állandólag több ezer sesesült vitézünk van gondozás alatt sorra járva a hófehér tisztaságú ágyon, hűséges ápolók gondjai alatt szenvedő vitézeinket, látnom kellett az igazi szenvedőket, a vértanukat, s hősöket a feltakart lepel alatt kezetlen, lábatlan, csonka mozdulatlan törzseket, kiknek fájdalmas tekintetére, hangtalan panaszaira csak ezt bírtam mondani
