Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-25 / 30. szám

30. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 239. oldal. derék honvéd theologusok, akik ott küzdtök, szen­vedtek a csatasorban egyszerit bajtársaitokkal!) Fáj­dalom azonban, nagy azoknak is a száma, akik beszél­nek, szónokolnak, adják a jó hazafit, ám ha tettre kerül a sor, ha adakozásra hívják fel a szenvedő haza, a szerencsétlen, nyomorékká lett harcosok érdekében, — begombolkoznak, szegénységről, meg drágaságról — meg nem tudom én miről beszélnek (ekkor is szónokolnak!), de az erszényt meg nem nyitják, áldo­zatot nem hoznak. Mennyi nemes törekvés szenved hajótörést az ilye­nek miatt. Sajnos, nagytiszteletü Szerkesztő úr, a tapasztalás tanított meg erre a keserű igazságra. A háborúnak sok szerencsétlen áldozata van és lesz. De talán legszerencsétlenebbek mégis azok, akik sze­mük világát veszítették el. Tudja jól nagytiszteletü Szerkesztő úr is, hogy a vak katonák testi szükségei­ről megható módon kezd gondoskodni a társadalom, sőt az állam is. Méltán. Hisz ezek a háború legna­gyobb nyomorultjai, mert sötétségre vannak kárhoz­tatva. Ám, ha a testi szemek nem láthatnak, talán annál jobban óhajtanak látni a lélek szemei. Ezt segíti elő a vakok nyomdája, midőn a vakok Írásjegyével nyomtatott könyveket ád kezeikbe, hogy tudjanak ol­vasni ők is. Az evangéliom világossága is fénylik már előttük; a négy evangélium ki van nyomtatva. De vájjon elég példányban-e ? Milyen áldásos volna, ha a négy evangéliom helyett az egész ujtestamentumot kezeikbe lehetne adni. De ki gondoskodjék erről ? A vakok intézetétől nem várhatunk mindent. Nem kellene-e nekünk lelkészeknek s általunk az egyetemes egyháznak a vakok speciális lelki világát szem előtt tartani ? Ezt az eszmét vetette fel dr. Patay Pál a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 18. számában. Azt hiszem, sokan akadtak, akik ezen a szép eszmén elmerengve, eszükben forgatták: mimódon és honnan lehetne erre is fedezetet teremteni a Patay által ajánlott perselypénzen kívül ? Nekem is eszembe jutott valami. Örültem a gondo­latnak. Örültem, hogy milyen könnyű szerrel lehetne pár száz koronát juttatni a nemes célra. Hisz nem kell hozzá egyéb, csak keresztyéni, emberbaráti, ön­zetlen szív. De hát éppen ez utóbbival nem számol­tam. Az emberi önzéssel. A mi egyházmegyénkben dívik az a szokás, hogy egyházmegyei közgyűlés alkalmával, a gyűlés alkotó tagjai — a jól végzett munka után — előre megren­delt ebédre gyűlnek össze. Ki kell emelnem, hogy ez a gyűlési ebéd hat fogásos; a legkényesebb ízlést is kielégítő módon állíttatik össze. Szóval annyira előkelő, hogy a mi egyszerű kálvinista papi háztartásunk kere­teit nagy mértékben túlszárnyalja. Hogy — az utóbbi két esztendő kivételével — az első cigánybanda játéka szokott bennünket gyönyörködtetni az étkezés ideje alatt, azt csak úgy mellékesen említem. De hisz nem ismeretlen ez nagytiszteletü Szerkesztő úr előtt sem, mert egy alkalommal már volt szerencsénk ott mint vendéget üdvözölhetni. Talán éppen azt is tetszik tudni, hogy ez a fényes ebéd az egyházmegye kontó­jára megy. Hogy mik azok a többé-kevésbbé elfogad­ható okok, melyek ennek a gyűlési ebédnek továbbira fenntartását indokolják, most nem terjeszkedhetem ki, csak azt említem még meg, hogy a lelkészek termé­szetesen külön kapnak egyházaiktól fuvart és napi­díjat, amelyből — legalább a mi részünkről — bizony kikerülhetne az ebéd ára is. Az a gondolatom támadt, hogy milyen helyes volna, ha legalább ez évben nem rendelné meg az egyház­megye a költséges gyűlési ebédet, hanem azt az ösz­­szeget, amibe az ebéd kerülne, oda adná a vak kato­nák részére s kifejezetten a fentebb vázolt nemes, keresztyéni célra. Mi pedig étkeznénk a napidíjunkból — egyszerűbben. Úgy sem illik most a nagy lakmá­­rozás, mikor katonáink a sületlen, keletien kukorica kenyértől betegednek meg. Több lelkésztársamnak említettem ezt és mindenik helyesléssel fogadta. Úgy gondoltam, hogy jó lesz ezt az eszmét a mi köri-fiók lelkészértekezletünkön megpendíteni, onnan azután az intéző körök figyelmébe ajánlani. Meg is tettem, köri értekezletünk elé vittem és itt ért a lehangoló csalódás. Indítványomat többen helyes­léssel fogadták. Ám egyik öregebb lelkésztársunk ellene szólott; sőt jónak látta valami olyan lényegü viccel agyon ütni, hogy a jól végzett fárasztó munka után, (mely az egyházmegyei gyűlésen a legtöbb részéről hallgatásban merül ki) nagyobb szükségünk van ne­künk a jó ebédre, mint azoknak a vakoknak a dombor nyomás tapogatására. Mit szól hozzá nagytiszteletü Szerkesztő úr? Ezu­tán természetesen több szóm nem lehetett. Indítványom mellőztetett. A jó vicc megölte a rossz eszmét. Vagy talán megfordítva ? Lám, pedig ugyanaz a lelkész­társunk előbb még azt fejtegette, hogy ha arról lenne szó, elmennénk mindannyian, hiszen mi is el tudnók sütni azt a puskát. Persze, persze !! De hát minden Demosthenesnél szebben beszél ám a tett. Vájjon most már kik a sajnálandók ? Talán nem is azok a testileg vak katonák! Nincs igazam, nagytiszteletü Szerkesztő úr? Az azután már csak természetes következés volt, hogy értekezletünk befejezése után mi is leültünk — a jól végzett munka felemelő érzésével — a ránk váró gazdag ebédhez, melynek hatása alatt még az indít­ványom mellett levők is megbékéltek annak elvetésé­vel. Talán mind mégsem ! Nagytiszteletü Uram ! Változtak-e hát az időkkel az emberek ? Változtak, de nem mindegyik. A szent egoismus ma is csak úgy él, mint e „nagy idők“ előtt. Mig e sorok Íródtak, egyik rokkant, végleg szabad­ságolt katonánk, kinek jobb könyökét zúzta szét egy

Next

/
Oldalképek
Tartalom