Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-07-11 / 28. szám
1915. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 221. oldal. határozottan ellentétben áll a pedagógiai céllal; a pedagógiának nevelni, nemesíteni kell a lelket, ez értekezés pedig éppen ellenkezőleg nem egyéb — végkonkluziójában —, mint az Ady-féle iránynak — a szerinte is — züllött érzékiségü, bizarr, idegbeteg — Íróknak magasztalása; mert mig a modernisták értékéről szuperlativusokat használ, addig tartalomban s alakban egyaránt nagy Íróinkról vagy semmi jelzőt nem használ — s ez Bodor felfogását tekintve dicséret számba megy — vagy egy-egy lekicsinylő jelzőt: „a nagyon társaséletet élő hajlékony gerincű Jókai (20. 1.); az akadémikus fönségü szigorú kritikus Kölcsey (32); a vértelenül fantasztikus Vörösmarty (33); Petőfiről egy lapon át elmélkedik, de erre ráillik, amit Kristóf is ir: több tétele vitatható; kiváló magasztalással említi P. leggyengébb oldalát: „pompás drámairó fejtekezett már benne;“ Aranyról, aki az ifjú szerető nevelője volt müveinek tartalmi s alaki értékével s akitől annyit olvasott, akinek Toldiján kívül (amelyről B. egy szóval sem emlékezik) csakpem minden balladáját tudja, csak ennyit ir: „Tipikus műfaja e kornak a ballada is, mely nálunk Arany J. által világirodalmi szépségű termékeket nyújt e korban“ — de nehogy megsértse Adyt, — aki neki mestere, akinek — szerinte világraszóló termékei vannak — a 40. lapon citálja a mester, Ady, nézetét a balladákról: „Ady utálattal említi a balladás Ízlést, mint elmaradt külsőségeknél maradó durvaságot“. Az annyira szívesen olvasott Mikszáthról (akinek humora [szerinte] fanyar, hitetlen, önző s oly kicsiny egy Kóborhoz viszonyítva), Herczegről, Gárdonyiról csak egy megjegyzése van : „főerejük a megfigyelés, gyakran csekély képzelő erővel párosulva“, (persze, mert egyik sem irt pathologiai torzulatokról, buja erotikáról): addig az obszcen helyzetekben bővelkedő Kemény Simon, Móricz Zsigmond, Szomory D. „nagy értékű, eredeti tehetségek“; legnagyobb Íróink pedig, mert nő létükre buja erotikáról Írnak, Erdős Renée, Álba Nevis, akik — Bodor szerint — kiváló értéküleg ragyogó tehetségek; s mig Csokonai obszcenitásait „durva realismusnak" nevezi, Erdős obszcenitásai „a kor legfinomabb megélései“. Erdős Renéenek — akit oly sokszor emleget — nagy érdemül tudja be a sokféle izmuson való átmenését; de biz ezt nem mondhatjuk fejlődésnek, hanem kapkodásnak, egyéniség ki nem alakulásának; Tompa, akinek neve véletlenül fordul elő a 33. lapon s akiről minden irod. történet elismeri, hogy költészete a népies nemzeti irányban élete végéig folyton erősödött, tökéletesedett, B. szerint nem érdemelte ki, hogy irod. történeti alakká legyen; mert hisz az ő alakjainak főértékük a durva ösztönélet, neuraszthenia, az eíaljasodás rajzolása; legfőbb qualitásuk az idegesség, a korlátlan bizarság; ezek alapján jut be az iró az irod. Panutheonba, de csak abba, amelyet Bodor a Nyugat alapján épített. B. nagyon rossz hasonlattal akarja a modernisták szükségességét igazolni; az irod. fejlődését a fa fejlődésében szemlélteti, a fa fejlődését egyenes vonalban haladónak képzeljük, ha törzse görbe, ágai szövevényesen széthajlók is „beláthatjuk, hogy a fejlődésben minden fokozat, még a visszaesésnek látszó is, szükségképeni s így szükséges is, sőt a fejlődés szempontjából mérve egyforma értékű is“, nagyon hamis állítás, minden gondos kertész szorgalmasan nyesegeti a fölösleges, a fattyúhajtásokat, mert mindezek megakadályozzák a fa fejlődését, a szép, Ízletes gyümölcs megtermését; ép így az irodalom fáján sem egyenlő értékű minden hajtás, a fattyú hajtásokat itt is le kell nyesegetni, hogy az igazán értékes gyümölcs: magyar nemzeti szellemű, becsületes magyar gondolkodást, érzést tartalmazó s erkölcsi szempontból nem bántó gyümölcs teljes szépségében kifejlődhessék. Az okuláshoz a tartalmi értéken kívül a világos előadás is szükséges. Bodor előadása sok helyen éppen nem világos, csak néhány példát idézek: „a reakció az oligarchiát nem tudja megélemedésre (?) bűvölni (26. 1.), minden érzésük gondolattá abstrahálódik, viszont gondolataik érzéssé érzékenyednek. (40. 1.) Tessék megérteni. Ady költészetét így jellemzi: „Ady Endre a rothadás bódító s rémesen gyönyörűséges vegetációját sarjadoztatja csodálatosan szép s finom költészetében“. Ezt ugyan nem érti meg senki, még az Írója sem ; a bódító csak a rotthadás bűzére vonatkozhatik, az szép költészetet nem sarjadoztathat; rémesen gyönyörűséges fogalmi ellenmondás, a gyönyörű magához vonz, a rémes eltaszít, rémesen gyönyörűséges tenyészetet csak a rothadó testben nyüzsgők adhatnak, ez ugyan rémes, undorító, de sohasem gyönyörűséges ép érzékű emberre. Kristóf szerint van az értekezésnek több sebezhető oldala, vájjon az ifjak nem éppen ezeket a sebezhető oldalakat fogják-e szépeknek, követendőknek tekinteni? A 38. lapon említett naturalia non sunt turpia-t nem fogja-e az életben helytelenül alkalmazni ? Annyival inkább, mert Bodor szerint az intim társaságok irói is irodalmi értékűek! Vájjon nem fog-e törekedni zilált érzékiségre, kiélt idegzetre, neurasztheniára, hogy utánozhassa Adyt, akit e tulajdonság — Bodor szerint — a legkiválóbb költővé tett, aki „a kor legmélyebb hűségű kifejezője“ (39. 1.) pedig csak azé az idegbeteg köré, melyet éppen Bodor oly találóan jellemez Adyban; kinek minden verse saját formájú, saját nyelvű „fogalmak muzsikája“ ; ez magyarra fordítva annyit tesz: minden fogalmat egy-egy szóval fejezünk ki, tehát szavak vannak összerakva, nem összefüggő gondolatok; a szavak összerakása kelthet a fülben bizonyos zenei lebegést, de nem a megértő lélekben, mely a szavak puszta, értelmetlen zenei találkozásában nem találhat gyönyört. A modernistákat akaratlanul is igen találóan jellemzi Bródy „Viatka s a többiek“ c. elbeszélésében. Csak egykét helyét idézem: „arra gondoltam, hogy egy új Moliére-nek kellene születnie, aki ezt a kort, a beteges kultáráját, a tettetett nyegleségét és snobságát kicsufolja“, a 62. lapon: . . . szerencsétlen emberek, akik futnak az élet elől, a közönséges elől s nem veszik
