Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-06-20 / 25. szám
25. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 199. oldal. tárgyában és együttesen járnának el, hamarosan megoldást nyerne ez az égető kérdés. Vannak azonban olyanok is, akik az egységes magyar nemzeti állameszme szempontjából hívei a népoktatás államosításának és csak ebből. Tanulták ezt néhai báró Bánffy Dezsőtől, aki egyik büszkesége volt mindig egyetemes anyaszentegyházunknak, aki, mint nyilvánvaló, feltétlenül hive volt az összes népiskolák államosításának, dr. Bathazár Dezsőtől, a ref. püspöktől, aki nyíltan vallja programmjának a népiskolák államosítását, gróf Tisza Istvántól, aki azt mondja: „a mi egyházunk a szabadság, hisz alapja az emberi tekintélytől való függetlenségu. Miért volna hát bűne a tanítónak, ha hive az államosításnak, mikor ez nem volt bűne báró Bánffy Dezsőnek, nem bűne dr. Balthazárnak, a ref. püspöknek s a vizsgálódás szabadságát éppen a mi egyházi életünk keretében nem kisebb ember proklamálja, mint gróf Tisza István, egyházkerületünk főgondnoka, Magyarország miniszterelnöke. Hiszen ha az államosítás hive is, lehet valaki éppen olyan hű fia egyházának, teljesítheti kötelességét ép olyan lelkiismeretes pontossággal, mint az, aki egyedüli idvezítőnek a felekezeti ideát tartja. Az a fő, hogy teljesítse elvállalt kötelességeit lelkiismeretes pontossággal, odaadó hűséggel, egyházához, felekezetéhez való meleg ragaszkodással, mert ez első sorban kötelessége minden református embernek, de kétszeresen kötelessége minden egyházához felesküdött református tanítónak. Az mellékes, hogy milyen kultúrpolitikai nézeteket vall a magáénak. Tagadhatatlan, hogy az ifjú tanítónemzedék egy része nem érzi jól magát sem kartársai, sem az egyház kötelékeiben. Ezek azonban — legyek én rósz próféta — sehol sem fogják magukat jól érezni és soha, mert olyan ideáknak adtak helyet lelkűkben, melyek csak keserű csalódást eredményezhetnek. A csalódott ember amint tudjuk, önmagával is meghasonlik. Ám az is igaz, hogy újabban jobjaink is feljajdulnuk, mert annyi méltánytalanság, mellőzés és igazságtalanság éri őket, hogy a keserű panasz önkénytelenül is ajkaikra zúdul. De ez ne adjon okot a bizalmatlanságra ! Akinek háta mögött egy keserves szegénységben eltöltött múlt áll, az még a csalódás és méltánytalanság nyomán sem lesz hűtlen se múltjához, se egyházához! Sok port felvert annak idején az úgynevezett progresszív tanítók agítációja, mely a minisztert is állásfoglalásra bírta. Ez a mozgalom minket alig érintett, legalább elvileg nem, mert hiszen a mi iskoláinkban olyan hittant, mint amilyen állásfoglalásra bírta a progressziveket, senki sem tanít, mert nem is taníthat. Mi nem tanítjuk, hogy a katholikus eretnek, nem törekszünk arra, hogy gyűlöletet szítsunk minden olyan embertársunk iránt aki nem hitsorsosunk. Mindenkor olyan hit- és erkölcstant tanítunk, melyet bármely vallásu felebarátunk meghallgathat, magáévá tehet. Röviden, a mi egyházunk sok-sok esztendővel megelőzte ezt a mozgalmat, mert minálunk nincs semmi ok a vallástanítás Kiküszöbölésére. Sajnos, a progresszivek dolgaival nem mindenki van és lehet, talán ők maguk sincsenek tisztában. Teljesen rosszul állították be tételüket s emiatt az ártatlan is átok alá került és sok ellenséget szerzett a tanítóság igaz ügyeinek is. Helyén és idején való tehát kölcsönösen, kölcsönös jóakarattal, ha szükség úgy hozza magával, felsőbb beavatkozással is, minden lehetőt elkövetni, hogy az áldatlan rósz viszony, a bizalmatlanság ott, ahol fenn áll, megszüntettessék s helyébe a bizalom, a szeretet, egymás megértése és kölcsönös megbecsülése, támogatása vonuljon be. Nehéz probléma elismerem, nagyon nehéz, de nem megoldhatatlan. Egy kis önmegtagadás, érzékenyebb kötelességtudás, egy kis méltányos belátás, valamivel élénkebb tevékenység és egyháziasabb érzület tanítóink részéről, másrészről, különösen a lelkészek részéről, bizalom, jóindulatú tanácsolás, szeretetteljes felvilágosítás, méltányos belátás és az igazság beismerése és elfogadása kell hozzá. Nem mindig igazság a felettébb igazság s nem okvetlen szükséges felettébb igaznak lenni, sem áz egyik, sem a másik részről. Nem mindig s nem minden bajnak gyógyszere a fegyelmi. Ha azonban az egyház érdeke úgy kívánja, még a legkeményebb beavatkozástól sem szabad visszariadni, hogy megteremthető legyen az a bizalmas együttműködés, melyre oly nagy szüksége van egyházi közéletünknek, különösen a mai időben. Ismerjük el, hogy emberek vagyunk mindnyájan. A mai sivár világban nagyon is úrrá lett felettünk az önzés, a jobblét utáni vágy. Aztán sokszor dominál felettünk a hatalmi kérdés is, mely a legtöbbször egyenesen megölő betűje a bizalmas együttműködésnek, holott erről legfeljebb ultima ráció-ként lehetne csak szó. És ha megtudnánk az anyaszentegyház, egymás nyugalma, boldogulása és kedvező munkálkodása érdekében tagadni önmagunkban az embert, s a lelkész mint lelkész járna el mindenben, követvén a törvény egyenes útmutatását s a Krisztus felséges példáját, irányítaná tetteit a szeretet; a tanító mint tanító, hivatását követné, életével, példájával, tanításaival, tetteivel mindig azt bizonyítaná, amit hirdetni, tanítani kötelessége, mennyivel kevesebb lenne a bizalmatlanság s mily különös lelkesedéssel, mily édes megnyugvással énekelnék lelkész, tanító s a hívek serege : „így az Isten háza épül, Napról-napra jobban szépül, Plántái virágozva nőnek!“ Nem volna-e helyénvaló, ha megpróbálnák mindenütt, ahol hiányzik, bizalmas együttműködésre törekedni, egyező, kölcsönös jóakarattal ? Nem volna-e célirányos, ha a bizalom megteremtése érdekében mindenütt minden lehetőt elkövetnénk ? Végre, nem érdemelné-e meg az egyetemes egyház és mind-
